Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

Kollektív magány. De a kollektív magány valahogy elviselhetőbb, mint otthon ücsörögni, vedelni az italt, és rámeredni a csupasz falakra. A végén mégis kibökte, azért akar elmenni, mert Ákos és Olga is bizonyára ott lesznek.

Kicsit elgondolkodtam útközben, mondta Ákos, szórakozott voltam, nem számítottam rá, hogy ma délután is jön; így mintha a föld alól bukkant volna elő, a csatorrianyílásból, vagy más efféle nemes helyről. Négy óra volt? Vagy fél öt? Ákos alig egy órával azelőtt ment el hazulról, s Olgának nem árulta el, hogy hová. Ildivel a vasútállomáson találkoztak, beültek az étterembe, és feketekávét ittak. Ildi az anyjához utazott haza, de egyéb tervei is voltak, s ezek közül a legfontosabb Ákos számára az volt, hogy hajlandónak mutatkozott végre elválni, mi több, úgy beszélt a válásról, mintha az befejezett tény lett volna már. Pedig ő is csökönyösen ellenállt eddig, mint Pálóczi, talán még megszállottabb haraggal. Ákos ezért nagyon megörült a kedvező fordulatnak. Ráadásul Ildit egészen megszállta a nagylelkűség. Szomorúnak látszott, de nem volt elkeseredett. Számot vethetett a tényekkel, talán rájött, hogy elég fiatal és elég csinos még ahhoz, hogy kiheverje a csalódást. A térvei is erre vallottak. Eldöntötte, hogy a legközelebbi napokban hazaköltözik az anyjához, és megígérte Ákosnak, hogy mihelyt Olga megszül, visszaköltözhetnek a régi lakásúkba. Akkorra ő már otthon lesz az anyjánál, és ha felejteni nem tud is, gyűlölni sohasem fogja Ákost, sem Olgát, sem a leendő gyereküket. Ildi nagylelkűségétől Ákos egészen ellágyult, s egy pillanatig valami olyan meghittség telepedett az asztalukhoz, amilyenre Ákos szinte nem is emlékezett már.

Ebben a hangulatban indult el haza, s ettől a kellemes, szinte lelkesítő hangulattól elbódulva érte Pálóczi váratlan támadása. Hogy hogyan került olyan váratlanul a háta mögé, rejtély volt. Várt rá, az biztos. Vannak emberek, akiknek a kifinomult érzékenysége, az a bizonyos hatodik érzékük előre jelzi a veszélyt. Én is ilyen ember vagyok, mondta Ákos, lehet, hogy nevetséges dolognak tartod, de nekem van ilyen hatodik érzékem. Ez az érzéke azonban most nem működött. Nemrég tette fel a vonatra Ildit, de már terveket szőtt, s talán elbizakodott is volt egy kicsit. Sajnálta ugyan Ildit, de ez a találkozása is megerősítette abbéli meggyőződésében, hogy helyesen cselekedett, amikor elhagyta őt, és a jövőjét Olga sorsával kötötte össze. Nehéz döntés volt, de elkerülhetetlen. A sebek majd begyógyulnak lassan, a láz csillapodik és elmúlik, s egy napon minden olyan lesz újra, mint hosz- szú és kemény tél után az -első verőfényes tavaszi reggel. Egészen -elifeledikezett róla, hogy itt van még Pálóczi is, hogy fegyverszünetet kell kötnie vele is, ami bonyolult taktikát, nagy józanságot és önfegyelmet fog követelni, különösen ha Pálóczi alkoholizmusa és őrültsége még jobban elhatalmasodik. Ebben a lázas, mégis inkább vidám hangulatban sietett haza. Se látott, se hallott, tekintete a külvilágnak csak a felületén siklott végig: házfalakat -regisztrált, egy-egy pillanatra a járda 'aszfaltját, elmosódó alakokat a délután meleg színeiben, felröppenő glalapnibokat, a meglóduló villamos piros derekát. Csak így történhetett, hogy nem vette észre Pálóczit, hogy talán elment mellette, akár egy idegen mellett. De az is lehet, hogy Pálóczi elbújt valahol, és számlálta a perceket, hogy ő az állomás felől megérkezzen végre. Most már úgyis mindegy. A háta mögé került, és a nevén szólította.

Ha jobban megerőltetem a memóriámat, ha szabadjára engedem a képzeletemet és engedek a gyanakvás és a kételkedés ördögének, mégis másképpen látom utolsó találkozásunk néhány részletét. Rossz előérzetem, természetesen, nem volt. Akkor sem állíthatnék ilyet, ha most, egy nappal később, nagyobb jelentőséget vagyok kénytelen tulajdonítani beszélgetésünk egy-két részletének, amelyeket ott, a kerti söröző kiegyensúlyozott délutáni mozgalmasságában Pálóczi szokásos búskomorságának a számlájára írtam. Tudom, hogy csalódott és elkeseredett ember volt, s néhány hónap elég volt ahhoz, hogy úgy lássam, mintha azelőtt is, öröktől fogva csalódott és elkeseredett lett volna. Holott ez egyáltalán nem igaz. Barátságunk kezdetén nem ivott, s vele született félszegsége és féltékenysége bástyái mögül meglehetősen eleven, ámbár kissé romantikusan elfogult és jóhiszemű tekintettel fordult a világ felé — egy kicsit az örökös kívülálló tartózkodásával, de mindenképpen bizalommal. Ügy kerítette el magát, hogy azért kaput, ajtót és ablakokat, mindent nyitva ha307