Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - BOHUMIL HRABAL 75 ÉVES - Berkes Tamás: Furcsa emberek metafizikája (A groteszk változatai Hrabal pályáján) (tanulmány)

emberi lélek mélyén olykor megpillanthatta a gyöngyöt. „Azóta szereltem azokat az embereket — írja Hrabal —, akik fölött pálcát törnek, akik miatt mossák a kezüket. Azóta tudom azt is, hogy azok az emberek, akiket szeretek, inkább mutatják durvának magukat, s játsszák a bohócot, semhogy szemérmük ellenére kimutassák igazi érzelmeiket. De hát én éppen az ilyen emberekkel éltem és dolgoztam mindig a legszívesebben! Hiszen közülük némelyek egy-egy pillanat vagy esemény hatására egyszerre cslak feltépték ingüket, megmutatták szívük, és akkor döbbenten láttam, hogy gyémánttal van a szívükbe vésve az, amiről a filozófusok beszélnek.”

A hatvanas években azzal a Hraballal ismerkedett meg az olvasó, aki legszívesebben a „nagyhangú pofázó”2 szerepéből szólal meg. Ez a szerep szemérmes rejtőzködést takar, feloldódást a sörkocsmák anonim világában, de a nézőpont híven kifejezi az írói szemlélet lényegét: azt az alázatot, amelyet az élet csodálatos teljessége és a másik ember sorsa iránt érez. Az elbeszélő módszere első pillantásra egyszerűnek látszik: feljegyzi a kocsmákban hallott elmélkedéseket, majd szürrealista technikával kollázst készít belőlük. Maga a szerző így nyilatkozott erről: „A mindennapi élet annyira drámai lett, hogy elég először csak összeírni a dolgokat, és aztán egy bizonyos fajta megindultság szemszögéből csoportosítani, osztályozni őket.”3

Hrabalt a társadalom szélére sodródott emberek izgatják. Írásai úgy gyűjtik be a történelem alaibt élő emberek vágyait, furcsa élményeit, mint nagy folyók a vízgyűjtő területükről lezúduló csapadékot: életutak hömpölygő sorozatát kapjuk, kisiklott sorsok hullámzó áradatát. Hősei azután lépnek elő, hogy elvesztették biztonságukat, életük iránya elhomályosult. „Olyanok vagyunk, mint az olivabogyó — mondja Hrabal —, csak összetörve adjuk ki önmagunk legjavát.”4 Kedvenc alakjairól rendre kiderül, hogy mindüknek van valamilyen vágya, titka, szenvedélye, de legalább egy nagy sztorija. Még azok is egy emlék bűvkörében élnek, akiknek a jelen már csak fakó díszlet. Ugyanis a kudarc, az életcsőd ebben a világban megszépül, a kocsmai dumálás megemeli a történetet: az álom és a patologikus képzelgés határán új minőség keletkezik. Ennek a harsány életigenlésniek a lényegét metaforikus tömörséggel rögzíti Hrabal második kötetének a címe, a lefordíthatatlan Pábitelé (1964). (A pábitel magyarítására három ajánlat létezik: „átlényegítő” [Hosz- szú Ferenc], „önviiágámító” [Varga György], „átámító” [Bojitár Endre].)5 A kifejezés mindenesetre olyan embereket jelöl, akik szerencsétlen sorsuk ellenére valamilyen rózsaszínű álomvilágban élnék. Különcségük, flagyótmomdásuk azonban mélyen emberi, az ámításmenteis világgal szemben ők a valódi értékek hordozói.

Hrabal prózája maga is ámítás. A szöveg oly gyorsan villódzik a tragikum és a komikum síkja között, hogy a két pólus egybeolvad: felemelkedik a groteszk szintjére. A valóságból vett nyersanyag fittyet Ihány a valóságra, szenny és ragyogás egyetlen képzuhataggá egyesül. Ugyanakikor a szöveg nem a történet köré szerveződik, hiszen a látszólag rendszertelenül szerkesztett képek egymás mellé rendelődnek. (A hatvanas években egyetlen kivétel van: Szigorúan ellenőrzött vonatok — Ostíe sledované vlaky, 1965 —, amely egyébként is átdolgozás.) Az epizódok halmozása és a spontán szövegelés ellenére cselekményes próza ez, minden mozgásban van, minden változik. A tündérek és kísértetek nélkül is felsiejlő fantasztikum rendre azt sugallja, hogy az életben minden lehetséges. Első pillantásra úgy tetszik, a mesélőkedv felszabadítása összefüggéstelenségre vezet, mivel a szerző számára nem léteznek fontos és kevésbé fontos dolgok. Ám a kollázs technikával szerkesztett epizódok az összehasonlítás, a kölcsönös egymásra vonatkoztatás révén nyernek jelentést.6 Az ábrázolt életszeűiatek realitása a teljes hitelesség benyomását kelti, és ezzel együtt fantasztikus és kísérteties.

Hrabal drasztikusan hiteles prózája a városi folklórból táplálkozik. Kortársai közül ő áll legközelebb Haáek nyers áradású stílusához, a kocsmai duma pimasz tiszteletlenségéhez. A népi nevetéskultúra felidézése Hrabalmáil régi cseh hagyományra vezethető vissza: a vásári bohózat és a népi barakk szertelen világát idézi. Ez a hagyomány szamárfület mutat a különböző tekintélyektől szentesített hiva274