Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Vlagyimir Tyendrjakov: A kommunizmus boldog szigetén (Földeák Iván fordításai)
tek volna ki s az emberiség kihal radioaktív sugárzás hatására. Ki tudja, mégiscsaik nagy a töriténelejmiben a véletlennek, „Bradbury hírhedt lepkéjének” a szerepe, mely a jövő képét ígéri. Igazán hála a véletlennek! Hála az egyszerűségnek s bátor hordozójának, Nyi- kita Szergejevics Hruscsovnak! A földrészek és a népek mind hálával kell hogy gondoljanak rá! Hruscsov naivan nem vette figyelembe az elemi logikát, mások viszont ezt nem tehették meg. Sztálin viselkedését elítélték — ez nagyszerű! Aki „á”-t mond, az mondjon „b”-t is ... A dzsinn kiröppent a palackból s dagadt a kétely kovásza. Dugyincev könyvének megvitatására a moszkvai irodalmárok házában annyi nyugtalan olvasó jött el, hogy egy osztag .loviasrendőnt kellett kirendelni — ez volt aztán a meglepetés! A baráti Magyarországon lázadás tört ki, sürgősen ile kellett cserélni a kormányt, melyet annak idején Sztálin juttatott hatalomra. A legutóbbi találkozón Hruscsov leplezetlenül szitkozódott, most viszont tisztában volt vele, hogy az értelmiség vendégeskedik nála s nem egyszerűen olyanok, kik alázatosan a keze fölé hajolnak. S lám — a vendégszerető házigazda álarca alól egy pillanatra kivillant az igazi tekintet... Leplezetlenül bámultam, hogyan nőnek hosszú szamárfülei Midasz királynak. 8. A nap a fenyőfák koronája mögött .lassan nyugodni (tért. iNégyen voltunk, a festő Oreszt Verejszkij és feleségeink — elbújtunk a kihalt mellékösvényeken. Itt nyilván nemcsak gondozott erdő húzódik, de valahol bizonyára itt búvik meg a kormány nyaralója is. Egyelőre építménynek még nyomát sem fedeztük fel. Félrehúztam kis társaságunkat. „Derítsük fel. Különben sincs mit csinálnunk”. Távolról fojtott hangok, visszafogott ünnepi moraj hallatszik. Itt viszont zavartalanul kopogtat egy harkály. Halotti csend, a legszívesebben suttognál. Egy oldalsó fasorból felénk tart valaki, önkéntelenül is zavarodottan elhallgattunk — a szembe jövő férfit jól ismertük, ő viszont, magától értetődően nem ismert bennünket. Hogyan viselkedjünk ilyen esetben: lépdeljünk el mellette s tegyünk úgy, mintha nem ismertük volna meg — ez természetellenes. De vajon ter- mészetes-e, ha üdvözöljük; nem tekinti ezt majd talpnyalásnak, nem kapunk-e válaszul közönyös tekintetet vagy sértő, nagyúri biccentést? Egy orosz értelmiségi örökös reflexe ez, akit egy jelentéktelen eset kapcsán is ellentmondásos önhittség marcangol. A férfi közeledik felénk és elsőként köszönt bennünket. Nagyúri gesztusok nélkül — Leonyid Iljics Brezsnyev ő. Az erdő mélyén lövések dörrennek. Nem, nem rezzenünk össze s nem váltunk értetlen pillantásokat. A mániákus gondolat — vajon nem merényletről van szó? — eszünkbe sem jut. Nyilván valamilyen ünnepi szórakozás ez. Ráérősen közeledünk a lövések színhelye felé s közben elkísér bennünket a harkály zavartalan kopogása. Tisztás az erdőben. A nézők két csoportra oszlottak. Közvetlenül a fűben — néhány szék és két asztal, az egyiken puskák hevernek, a másik zsúfolva cikomyás porcelán apróságokkal — díjak a sikeres lövészeknek. Az asztalnál — Hruscsov, Mzsavanadze -és még nóhányan, kiket egyáltalán nem ismerek. Vagy száz méter távolságra majdnem észrevétlen, fűvel benőtt fedezékekből azonos időközben egymás után repülnek a levegőbe a korongok. Ápolt, telt, magas férfi lövései nyomán darabokra hullanak a magasban. A fiatalember kilőtte összes lőszerét, letette fegyverét s büszke és független léptekkel távozott. Bizonyára Hruscsov közeli embere s ezért jelenlétében fesztelenül viselkedhet, zavar és szolgalelkűség nékül. Mzsavanadze viszont szemmel láthatóan 15
