Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - BOHUMIL HRABAL 75 ÉVES - Nagy Gáspár: Barnásfekete történetek, ha például "áll a bál" az IBOLYA presszóban/tejbüfében

kérdést. A kérdés így szólít: és Natália még mindig kimenekíti-e a bukásra ítélteket az úrelvtárs szoibájából? Már nem — mondotta a mesélő, mivel éppen — friss információ — szoptatós anya, Tehát itt megint a tejnél vagyunk, női tej, kreol tej, anyatej. És az éppen sör is lehet! Valamennyien H. úr vidámságával emeltük fel barnásfekete üvegünket: minit az anyafejet, mint Natália anyatejét. G. azon töprenkedett, hogy ama formás, nem túl nagy, nem túl kicsi keblek vajon milyenné lettek, amíg a tej elérte az ő csendes, csecsemő szájába való édes útját? Mert G. is ott ült; szerényen és kívülállóként főhallgatónak jelölte magát e meleg délutánon. Arra gondolt, Natáliából igazán csak arcré- szek tetszettek, a száj vonala és a szemek vonzották, az orr hosszabb volt a kelleténél. így marad már meg. így, így. Tej és sör. Anyaitej és anyasör — döcögött magában szakállas barátunk. Szegény Bufctatásügyi Miniszter sem élte meg azt, hogy egyre kevésbé elvtársai a helyzetnek, a sok buktatás az életébe került, a partvonal (talán meggyőződése ellenére való) napi tologatása még a bikaerős és ravasz természetet is megviselte. Isten nyugosztalja, hiszen neki is volt Istene. Nagyon is volt. Volt. Volt. Kár. Kár...

... „Ügy száguldottam lefelé a lépcsőn, mint a Patyomkinban a gyerekkocsi, mivel egy nő elől és egy másik nő után loholtam. Ez egy tökéletes préshelyzet akkor, mondanám, de nem mondom. Inkább azt, miképp folytatódott. Február volt, és a Várnegyedben egészen tavaszinak mutatkozott az idő. A tetők villogtak a napfényben; ha Isten lepillant, akár női térdeknek is nézheti őket, melyeknek majd vezekelniük kell mindeme villogásért. Tavasz volt feb- ruáriusban! ! ! A Szent (Sebestyén templom harangjai méltóságteljes zúgással ontották a déli nótát: Bam-Bi, Bam-Bi — aztán meg így: Bim-Bam, Bim- Bam. Azon a helyen voltunk, ahol Klára asszony azt szokta kérni, hogy most forduljunk a Duna parti lépcsők irányába, kizárólag a Helyzet áttekintése végett. A Helyzetet mindig át kellett tekinteni. Klára asszony korát meghazudtolva, mint valami ifjonti szerető ugrándozott, szökellt mellettem. Árulkodni tilos, de ötvenedik évében is módfelett kívánatos volt ez a kortalannak tűnő hölgy, akit Klárának hívtunk. A menése, (az a csábítóan ringó) külön mutatványnak számított, és jól fejlett, sokat próbált melleit még mindig szabadon lengette. Semmi zárt, abronasos korlátozás, melyet a rafinált „melltámaszok” szoktak elkövetni. Klára asszony az a hölgy volt, aki még ifjú szeretői óvodáskorú gyermekeit (naná, hogy fiúkat!) is szereti elcsábítani, arra számítva, hogy van jövő, van jövőkép, hogy ő még 70 éves korában lis olcsón tatarozható állagban lesz. így jött mellefttem, amikor a szokásos lépcsőalji mellvédhez értünk. Elgondolkodtam ekkor azon, hogy tegnap ilyenkor valamiért otthon ültem, és a feleségem meg almahámozással foglalatoskodott. Gáládul néztem a konyha kövezetére lehulló, kunkoirodó lalmahéjat s arra... aztán elhessegettem a gondolatot, de szerény vigaszként mégis csak Klára asszony füstszánű harisnyanadrágjára gondoltam. A nemgondolás olykor még rosszabb gondolatokat szül! Az almagerezdek ott sorakoztak a kéjérzettől fölspannolt almareszelő előtt. Ma le lesz reszelve a nő, döntöttem el. Feleségem baljósán pillantott fel a foglalatosságból. A gyerek meg ébredezni kezdett a kiságyban. Klára asszony most itt liheg a a fülem tövébe, s azt mondja: egy kis mesterkedés, és a hétvégén két napra elugorhatnánk a kocsiján ide meg oda, de leginkább egy alig elkészült vidéki szállodába. Tegnap olvasta, hogy „próbaéjszakákat” lehet venni, s mi még ott nem jártunk együtt, hát borzasztóan izgatja a dolog, momentán erről akarna velem értekezni, hogy megoldható-e, mert ez döntő lehet a mi kap261