Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - BOHUMIL HRABAL 75 ÉVES - Nagy Gáspár: Barnásfekete történetek, ha például "áll a bál" az IBOLYA presszóban/tejbüfében

csolatunkra. A kapcsolat különben alig féléves, mindazonáltal elég intenzív. Ezt Klára asszony alig követhető hivatali-üzletkötői elfoglaltsága teszi lehetővé, meg az én buzgalmam is. Miint egy őrült megyek e nem fiatal csirke után, s mivel rendkívüli nőnek tartom és csodálom, meg ismereteimet is akarom bővíteni, hát nem esik nehezemre. A többi, az olykor igen, mert a nő bizony szeszélyes: furábbnál furább, szokatlannál szokatlanabb kívánságai vannak. Eddig még áldom a próbát. Otthon titkos naplót vezetek, ebben komoly összehasonlító (filológiai) értekezések vannak bizonyos futó kalandok szereplőiről, és néhány tartósabb kapcsolat hősnőjéről de ez a perszóna lekörözi valameny- nyit. Lehet, hiúságom íratta le mindezeket velem, de titkos képességeimet úgy csalogatta elő, hogy szinte művésznek éreztem már magam, amolyan erosz- zseninek, kissé elferdült erotomán fickónak, akit a végzet vagy a szerencse környékezett meg e nő képében. Ügy képzeltem, hogy Klára asszony is megtalálta az ő legnagyobb gyémántját, és most azt csiszolgatja rendületlenül. Tűrtem, sőt jól és kultúráltan tűrtem, hogy csiszoljanak. A csiholás szó is használatos lehetett volna e 'tárgykörben. (Tudott kellően lángot csiholni.) Egyetemi fokon szeminarizált velem s ilyen végmondatai voltak: (ilyenkor magázni szokott.) „Jó Uram, ha maga bennem, én akkor magamon kívül”. Szóval rendesen föl tudott menni a stílusához, mint egy mostani, poénos szövegeket gyártó prózaíró, aki bolondítani képes néhány tucat, minőségi olvasóját (főleg nőket). Szerencsémre, én itt nem voltam író, csak olvasó. Hallgattam Klára asszony ismétlődésekbe is bocsátkozó, lihegő végszavait. Hát bolondultam én jó darabig. Itt nem lehetet rövid mondatokat suttogni, itt a hosszú fcéjiben megmártott (megszenvedett) mondáitok, szövegtöredékek adták ki magukat leggalá- dabbul. Valaki azt hihette, ha hallgatózott a legkülönbözőbb helyszínek (többnyire barátnői „lakosztályok”, kölcsönbe kért szobák) ajtajain, hogy a nő átszellemült en fitogtatja műveltségét, s olykor aztán váratlanul nagyon eredeti lesz. Végül nem mentem el a vidéki szálloda kínálta {és Klóira asszony áhította!) „próbaéjszakára”, mert egy (névtelen) telefonáló figyelmeztetett. Mire is? Lényegtelen. Lemondtam az indulás előtt pár órával. Klára őrjöngött, a telefonban intett búcsút (szinte láttam a kezét), kirúgott, fenyegetőzött. Ekkor értettem meg: mégis eljárt felette az idő. Igaz azt is megtudtam, a fél nap elég volt Neki arra, hogy egy alkalmi „próbaéjszafcást” szerezzen, ha már lefoglalta a szobát. Ez bántott egy kicsit. És soha többé nem láttam Klára asszonyt. Egyszerűen a föld nyelte el, vagy az alkalmi ismerős nagyra értékelte azt, amit én is szerettem benne. S elvitte a világ szebb zugába, el a Duna mellől.” Ekkor H .úr azt mondta nagy váratlanul, alighanem már találkozott ezzel a nővel, de nem rémlik a neve, vagy nem a Klára rémlik, különben minden stimmel. Barátunk csak nézett, de szapora kérdéseinkre sem árulta el, hogy miért nem ment el akkor, azon a végzetes napon. Vagy ki tudja?! S mire figyelmeztette az a névtelen telefonáló? Megtehette volna, hogy fittyet hány a figyelmeztetésre, mint azon botor egyetemisták, akik a hetvenes évek elején egy Ráday utaaii albérletben szobatársaim voltak, s délelőtti foglalatosságként csoporttársnőikkel „szeminarizáltak” holmi polgaz 'és terv/statisztika előadások helyett (közel az egyetemhez), de arra nem ügyeltek, amit én minden reggel elmondottam nekik: „ibarátocskáim — nem tudjátok sem a napot sem az órát! — ha szirénázó mentőt hallotok, akkor a kolleginákat azonnal kidobni a Mátyás utcára néző ablakon, mert jön a szigorú erkölcsű rend(őr)főnöknő, M. kisasszony” — aki a sebészeti klinikáról hazaugrott hetente egyszer-kétszer ellenőrzést tartani, s mindig volt eredmény. Nekem meg csak annyit mondott:

262