Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - BOHUMIL HRABAL 75 ÉVES - Nagy Gáspár: Barnásfekete történetek, ha például "áll a bál" az IBOLYA presszóban/tejbüfében

egy pohár sört, és micsoda Ibeteg lett a forgalmisita-gyomor! A főnök úr csaknem elzavarta, mert nem tudott megállni előtte, nem tudott szalutálni a vonatoknak. Mindenki részvétlen volt iránta, még Schopenhauer is, pedig tőle igazán jöhetettI volna valami szolidairitásféle. De nem jött, csak a főnökné asz- szony, aki különösen lehordta, amiért a gyomrait így megháboritotta... H. úr e gondolatait elhessentve, példásan érdeklődő tekintettel meredt a következő akadályfutóra, szócséplőre: szakállas barátunkra.

... „Nem volt kis bátorság, de ón bementem még az évtized elején a Buktatásügyi Miniszterhez, akinek a kreolbőrű Csatári Natália (volt) a titkárnője. Tudjátok ki az a nő, az a gyönyörű? Akit G. kö'ltőbarátünk, az előbb emlegetett, a sűrű szemöldökben iis korát megelőző protestátor akart megszöktetni, de csak Paksig jutottak. Valami márvány (és atommal sugarasított) kul- túroentrumban költői estet rendeztek G.-nek. A hölgy meg várt rá, várt valami éktelenül szép piros hálóingben, hogy tovább szöknek az éjszakában, s legalább a hajnalig eljutnak. G. csalódott, és Natália is; de élőbb G. kezét álmában összekötötte a szokatlanul izgató hálóalkalmatosság övével, (hogy a csalódás teljes legyen!) nehogy az éjszaka leple alatt mégis felébredjen valami alantas ösztön, és álmában lepje meg a piros ruhás mámemszüzet. A történetet aztán Cs. Natália mesélte tovább barátnőinek. Derültek persze. G. meg kerülte s kerüli a kreolcsirkét. Bosszúból egyszer így hallottam tőle emlegetni e kívánatos hölgyet, kinek most színe előtt álltam, s aki bebocsátott a miniszterhez, a híres-neves Buktatásügyihez. Ahhoz a rendkívül ravasz, élveteg, hátbaveregetős, brutális arokifejezésű elvtárshoz, aki a buktatás atyamesterének számított. Természetesen bukás előtt álltam, s azt szerettem volna valahogy elodázni, mert igen rosszul jött ez a szörnyű zuhanás. Még reménykedtem, érveket sorakoztattam. Ö meg konyakos poharakat, és sajnáltatta magát, hogy úgymond neki is gazdái vannak, és a partvonal kijelölésében kénytelen mások véleményét is figyelembe venni: szóval tudatta, hogy most megiszunk még egy-két kupicával, de a hónap végétől már nem ott és nem az vagyak, hanem valahol egészen máshol s valami egészen más, mint eddig. Az „elme- szelóst” szürcsölve adta tudtomra. Kínomban ilyeneket mondtam neki, utalva a zavarra, kapkodásra, fejetlenségre (és itt szó szerint a saját fejem leszerelésére gondoltam), hogy „barátócskám”, ha tetszik, még egy két hétig főnököm, szóval azt bátorkodtam mondani a konyak biztatására is, hogy „már nem vagytok a Helyzet elvtársai”, majd mikor el akart bődülni, így fordítottam a szórendet, (nagy stiliszta hírében állt egykoron), hogy „már nem vagytok elvtársai a Helyzetnek”. Megértette. S tökéletesen ellilult, majd barnásfekete lett a különben szürkés macskaszem és villámokat lövellt. Üvöltött egy keveset, de nem tudta folytatni, mert minden kopogtatás nélkül, mézédes mosollyal a kreol Cs. Natália vágtatott be, és kivonszolt az őrjöngő miniszter elől. Az ajtót már én tettem be erősebben. Cs. Natáliának kezet csókoltam. Ö meg csak annyit mondott: „egyszer megüti a guta a jobb mondatoktól.” Ezért máskor legyek szerényebb, szőnyegközeiiibb, s ne az elveket kérdőjelezzem meg, hanem valami mást. Például mit? — kérdeztem. Azt kitaláljuk majd előtte, csak hívjam fel. De nem hívtam fel, mert eszembe jutott G. barátom története. Persze Cs. Natália nem tudhatta, hogy én ismerem ezt az általa terjesztett történetet, piros övvel s egyebeikkel.

H. úr a következő üveget emelintette szájához éppen, amikor barátunk befejezettnek nyilvánította mondókéját, így H. úr hagyta csöppet kifutni a habot. Szóval habozott az, és H. úr is, hogy illendőségből’ foltegyen-e egy odaillő

2(50