Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - BOHUMIL HRABAL 75 ÉVES - Esterházy Péter: Akarja látni arany Budapestet? (Novella a 75 éves Hrabal tiszteletére)

híd alatt... Túlzás. Abból, kollega, kormányszintű probléma lenne. Nagymagyar vágyálmok a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig. Meglássa.

— A Duna nem magyar.

— Ugyan, fiam, amíg az kiderül. ..

A feleségem meg 'én annyira szerettük a sört, hogy amikor az elsőt az asztalunkra tették, hát ketten megrémásztettük az egész kocsmát, kézzel leszedtük a habot, bekentük vele az arcunkat és a gyerekekét, a hajunkba dörzsöltük és a gyerekekébe, mint a pajeszukat cukros vízzel kenegető zsidók, a második sörnél megújrázituk a kenegetést, úgyhogy már messziről csillogtunk és illatoztunk a sörtől. Bár diákos csíny volt ez, főleg a sör iránti rajongásunkat és a belőlünk (korunk ellenére) feltörő fiatalság lelkesedését fejezte ki. Sörjampecek voltunk.*

10.

Az asszony, mintha morzsát az asztalról, összeseperte a gyerekeket, innét-on- nét. Elbúcsúztak tőlük, mint akik hosszú útra indulnak.

— Mi még itt maradunk apátokkal, és megisszuk a sört.

A férfi ölébe vette a iegkisebbiket és megölelte, köziben az asszony sorban megcsókolta őket, s a homlokukra keresztet rajzolt.

— Éljetek szépen. Segítsetek egymásnak. És vacsorázzatok meg.

A kertkapuig terelték a kis bandát, aztán lökitek egy aprót a vállukon, hogy induljanak. Riadtan rebbentek a gyerekek, vissza-visszanéztek erre a két felnőtt idegenre, a szüleikre.

11.

Vizölnie kellett, kiment. A mellette lévő női vécéből hangokat hallott, egy nőét s egy férfiét.

— Nézze, kedves mester... — hallotta a nőt.

— Én nem vagyok mester — hallotta a férfit.

— Bohumil.

— Magának én nem vagyok Bohumil.

— Hát... ha se mester, se Bohumil... mi van még?

Lehúzták a vécét, robogott a víz, nyöszörgött a vezeték.

— Így szólítsam?

— ígyHirtelen nagyon ismerősnek tűntek föl a hangok. Kiment. Az egyik boxból rokonszenves, barna ábrázatú ember nyúlt érbe, egy szolgálaton kívüli rendőr.

— A maga felesége az a kis fekete?

— Az.

— Akkor most képzelje el, hogy a nyolcadik szól Beethoventől, Beethoven Lajos, ez a rakoncátlan bécsi zseni, aki még a nagy Goethének se köszönt. Várok. Megvan? ... Én nem akarok beleszólni, de így becsülje azt a nőt!

— Kértem még sört — mondta neki az asszony, ahogy visszaért az asztalhoz. Nem néztek egymásra.

* Almomban Hraballal csúnyán berúgtam. Ülünk, nézünk. Rendőr jön, sört kér az is. Hrab- bal?, kérdi s ferdén ránk néz. Akkor még nem volt ez a nyíltság meg minden, ezért nézhetett ferdén, sőt így folytatta: Hrab nélkül innét el nem megyek. Ekkor nagy nevetve elment Hrabal. (Persze: hrabalra el...!) — Egy másik álomban megköszönte, mondván, öregem, ez csehül nem ment volna! Tudom, bólintottam, mint egy osztályelső, én is tudom, ml az: csehül állni (státi).

255