Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - BOHUMIL HRABAL 75 ÉVES - Esterházy Péter: Akarja látni arany Budapestet? (Novella a 75 éves Hrabal tiszteletére)
7. A novella itt finoman ábrázolná, durván szólva, az időt, ami nem 'könnyű feladat, babrás meló. iDe a hasonlatok, melyek ia teret leírnák, s a jelzők, melyek a szenvedést, az örök alanyok s állítmányok, és a mondatszerkezetek, melyek emezek nem tragikus, inkább nehéz, mégis derűs viszonyáról szólnának a boldogság és boldogtalanság korlátái közt — szinte észrevétlenül, fű alatt teremtenék meg az idő nyugodtságát, valami bizonyosat tehát, ami összevetve a homályos fragmentumokkal és konkrétumokkal, a nyámszaggal, a suhogó fehérrel, a lassú meleggel, aszfaltba nyomott sóderdarablbal és tavalyról maradt, száraz és poros jegenye-levéllel s a mindezt keretező női részletekkel (?) kevéssé logikusan a századelőt idézné, alig nosztalgiával (nyálas nem volna ez, csak nem volna egészen igaz), mindenesetre arról beszélne, mintha volna idő, idő arra, amire kell, arra a mozdulatra, szóra, hallgatásra és hazudozásra és sörre, melyet úgy kívánunk, hogy mintha mégis ki tudnánk vájni a nagy idősziklából ezeket ia személyes morzsákat, melyéket 'azután nem kéne kis piti zsebtolvaj módjára 'rejtegetni, hanem a miénk volna. Hrabal szelleme ugyan csak morogva tűrné ezt a konjunktívuszos latyba- tyolást — egy születésnapnak ára van! —, a novella egy-két határozott vonással vázolná — éreznénk az örömet és erőt —, ahogy egy nap hirtelen kifényesedik, miként egy lelkes vagy áhítatos szempár, és csillogni kezd. Vasárnap volna. Ez derülne ki. Ami ott megjelennék a silány rozsdás kerti vasasztalok fölött, a remegő nyári árnyékok közt, gyerekek zsolozsmázásában, a távoli söntés zörgésében, egy nő közelségében s mindez abban a váratlan, létező-nem-létező patriarchális csöndben, a vasárnapban — amely tehát jóval több, mint a semmittevés lehetősége, inkább önmagunk meghökkentő tisztelete —, ami tehát ott megjelennék, de legalábbis magát jelezné, az nem a „szabadidő” volna., hanem a szabad idő, az nem volna más, mint a szabadság maga. Vagyis inkább a függetlenség. Végtére is — a parafrázis! — minden erről szólna, erről a küzdelemről, amely az idő nyugvásáért folyik, váltakozó sikerrel, olykor elrettentőén kicsi eséllyel, valami sötét reménykedéssel, hogy talán valaki mégis túléli, ez az illető nem okvetlenül az elbeszélő-én (dicsérjük meg ezért az alkotót!) lehet, hogy ő, és lehet, hogy a rendőr, vagy a megőrült lányanya, vagy halott édesanyánk, lehet, hogy ő a túlélő, és lehet, hogy nincs túlélő. Most ezt nem tudni, sőt, nincs olyan most, ahol ez tudható. 8. Na, ezen is túl volnánk, nyújtózna egyet a novella. Ezen igazán, de tényleg csak villanásnyi figyelmetlenségtől-e? vagy a vasárnapiságtól megvadulva? a novella elvesztené a fejét, s mámorosán fecsegni kezdene kedves víziójáról a cseh kultúrát illetően, arany Prága! akarja látni arany Prágát?, hogy volna ez a finom cseh kultúra, mely még ezt a 68 utáni szellemi sivatagot is átvészeli, nem virul, de él, és hogy bizonnyal volnának fantasztikus prágai lakások, ?>vejk és Kafka kukkantanának be, s mindenki olyan kikezdhetetlen függetlenségben és együtt élne, mintha már-már Európában volnánk, s hogy neki mennyivel rokonszenvesebb a Cseh Sörözés, mint a Nagy Magyar Duhaj ozás ... 253
