Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - Pályi András: Féltés (próza)

mulasztotta el, hogy követ hajítson a gazdátlanul csatangoló állatokra. És jót röhögtek a dögök riadalmán.

A lépcsőházban a falon is disznó ábrák, bevésve a vakolatba. Eleinte nem is tudta, mit jelentenek. Amióta tudta, önkéntelenül elkapta róluk a szemét. Érdekes, hogy senki sem vakarja le. Bezzeg az iskolában. A vállával lökte be a gangra nyíló csapóajtót, hogy sokáig lengjen a nyomában. Megállt, várt, kicsit visszalépett, kihajolt a rácson, felnézett a másodikra. A Szentpéteryék ajtaját kereste. Valami papír volt odaragaszitva. Egyszerre furcsa hangokat hallott. Nem fentiről, hanem a saját Lakásukból. Ott állt a kétszámyú, rézkilincses bejárat előtt, de nem csengetett. Anya visít! Gyökeret vert a lába. Szakasztott az a szerelmi visongás, amiről Dan- kó beszélt. Te jó isten. Figyeli, semmi kétség. Nem mer moccanni. Mi történik odabenn? Erre nem számított. A késekre gondolt, de az eszébe sem jutott. Hogy esik meg az ilyesmi? Meg akarta nyomni a csöngőt, de ernyedten visszahullt a karja. Belekapaszkodott az ablakrácsba. Szorította, izzadt a tenyere. Még mit nem! Egyszerre eszeveszett gyűlölet támadt benne anya iránt. Becsaptál, hazudtál, gyilkos! És őrülten nyomni kezdte a csöngő gombját, annyira, hogy belefájdult az ujja. Anya ajtót nyitott, hunyorgott. A derekán sebtiben csomóra kötötte a pongyola övét. Vendégünk van, mondta szárazon, ö meg le se dobta az iskolatáskát, máris megpillantotta a szobában Dankó apját- őrmesteri egyenruhában, hivatalos arccal ült a karosszékben. Egy rendőr. Még egyszer végigfutott tekintete az anyján. A haja feltűzve, az arca barázdás, se festék, se púder. Árulkodó jelek után szimatolt. Még egy árva kávéscsésze sincs az asztalon. Persze honnan is vennék a kávét? Az IKKÁ- ból, mint holmi Truman-rokonok? Dankó őrmester egyébként is szolgálatban van, nem fogyaszt semmit. Tiltja a szabályzat. Szemtanúkat keres, akik látták a körúton a Zil és a troli karambolját. A fiú elsápadt. Épp most? A troli és a Zil? Nem köszönnél az őrmester elvtársnak, édes kisfiam! Épp most?! Amikor Szentpétery- éket már rég felpakolták a Zilre! Vagy erről nem illik beszélni? Vagy illik, csak épp azáltal, hogy úgy tesznek, mintha másra fordítanák a szót? Megint a rohadt kétszínűségük! Nem (köszönnél, fiam?! Minden szavaim csak falra hányt borsó! Hát mit képzelsz! Mi vagy te! taknyos! béka! sajtkukac, anyád szomorítója! És zokog. Tényleg. Az arcán patakban ömlik a könny. Az ágyterítő gyűrött. A díszpámák széttúrva. A fiú bénán figyel. Még mindig nem alkarja elhinni, lámát már rég elhitt. Egyszerűen mert nem tudja elképzelni a jelenetet. Hogyan szokták csinálni? Meztelenül? Ruhában? Őrmesteri öltözékben? Szolgálati időben? őrület. Miért ne? A kis Danko is be volt avatva? Az átkozott feketearcú! Egy szóval se mondta, hogy ne siess annyira, ne menj haza. Csak ő nem jött. Tudta? Honnan? A margitszigeti esetet is honnan vette? Az apjától? Nyilván. Akkor most mi lesz? Őket is elhurcolják hát, mint a Szentpéteryéket? Vagy mi következik? És anya? Miért tette? Ezért vagy másért? Nincs mentsége. Semmi mentsége sincs. Az a kis körúti kurva, az sem! Erről beszélj, fiacskám — mondja a rendőr váratlanul. Mit láttál a körúton? Apád szidta a sütőipart, jó. De miért nem mentetek oda a trolihoz? Mi akadályozott benne? Mi volt a Zil rendszáma? És Sztálin elvtárs születésnapja! Hogy kerül ide? A fiú a rendőr arcába pillantott. Érezte, bezárul a kör. Gyors mozdulattal feltépte a fürdőszoba ajtaját. Azon a hajnalon, amikor az apja elment, ott öltözött. Most anya rózsaszín bugyija hevert a kövön. Anya bugyija, úristen! Megöllek! Szikrázó szemmel belemászott az anyja képébe. Egy rendőrrel! Megöllek! Az őrmester nézte. Szakasztott a fia, csak nincs szétlapítva az orra. Egy óvatlan pillanatban edkapta a fiú kezét, hátracsavarta. A csizmás lábával berúgta ia rózsaszín bugyit a hátsó függöny alá, ami a fürdőkád fülkéjét takarta. A fiú üvöltött, jajgatott, sírt, irgalomért esdekelt. Móresre tanítlak én, édes fiam. Apád leszek az apád helyett, és móresre tanítlak. Anya kilazította a pongyola övét, masnira kötötte. Megigazgatta az ágyterítőt, a dulakodás közben fellökött bútorokat. Felkattintotta a villanyt, hogy elűzze a korai téli alkony komorságát. A fiú végül az iskolai füzetei fölé hajolt, mintha tanulna.

Az őrmester hazament. Vagy visszatért a kapitányságra? Az az igazság, hogy a fiú észre se vette, mikor tűnt el a lakásból. Nem akart tudomást venni róluk. Se

235