Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - Pályi András: Féltés (próza)

sakál. Erre rongyot tömnek a szájába. Mindez a Belvárosban, a Ferenciek terén. A fiú ott áll a irésre nyílt ajtónál a másik szobában. Akárcsak most, mezítláb, pizsamában. Látta, apa sír. Ez volt a legfurcsább az egészben. Anya meg sem simította. Csak bámult maga elé. Mint aki tudja, hogy holnap a férfi felszáll a hetvenes trolira, és nem jön többé vissza. Mindig az a troli! Miért nem mentek közelebb a trolihoz a körúton? Miért nem nevettek az eseten? Volt valami röhejes az egészben: egy kerge Zil leharapja a troli orrát, és eliszkol. A járókelőknek meg a torkában rekedt a nevetés. Nő van a dologban, apafej!

Ellesett az utcára, inem tudita magát visszatartani. Ott állt a Zil az ablak alatt. Nocsak. Bútort raktak rá. Egy férfi irányított, szentségeit. Tényleg Dankó apja lenne? A többieket nem látta. Épp csak ellibben tette a függönyt anya szobájában. Nála le volt eresztve a redőny, anyánál sosem. Mint aki álmában is látni akar. De aludt. Mély szuszogással, ritmikusan. A fiú nézte az anyját. Se gyűlölet, se részvét. Akár a biológiatanár, amikor bogarakat preparál. Lehet, hogy akkor is aludt, amikor az apja sírt a télikabát miatt? Eltitkoltad a tested előlem, az a baj! Kire hallgattál, miféle utasításra?! Mint aki beszél az anyjához, sőt leszámol vele; de csak némán állt az ágya végében. És lábujjhegyen visszaosont a saját szobájába. Odalenn már megrakták a Zilt, amikor anya is felébredt. Igazából meg se lepődött. A Szentpéteryéket viszik, mondta. Miért viszik? Elfordult, nem válaszolt. Naná, hogy viszik. Már hogyne vinnék. Viszik. Miért nem sírtál, amikor apa elment?! A fiúnak éles a hangja, mint a kés. Az anya felkapta a fejét, a szemébe nézett. Mit akarsz tőlem? Gyűlölsz? Az anyád vagyok, nem? Ha viszik őket, hát viszik. Isten nem ver bottal. Eleget nyírták a komcsikat, most őket nyírják. Ez hatott, a fiúban lecsöndesült a harcos kan. És mi? Velünk mi lesz? Minket nem visznek? Anya megérezte a hangjából a félelmet. Kihunyt a szeme fénye, fáradt, szürke arc. Bágyadt derengés szitált be az ablakon. Ugye, mi is komcsik vagyunk, anya?! Szeretett volna az arcába világítani, de itudta, a villanygyújtás gyanúba keverheti őket. Ugye, komcsik? Nem a Jézuska hozza a karácsonyfát, tudom! Nyugodtan felteheted a tetejére a vörös csillagot, ne félj. Az iskolai fenyőre is feltették.

Felbőgött a Zil motorja. Éttől megkönnyebbültek, visszabújtak az ágyba. A fiú sokáig nyitott szemmel feküdt. Most szóba hozhatta volna a csőszoknyás lányt, de elmulasztotta az alkalmat. Megpróbált a fürdőszobai bojlerre gondolni, arra az örömre, amit a gázhomály barátságos búgása, az egyedüllét és a hideg falú kádba zuhogó forró víz keltett benne. Szerette a bizsergést, ami áramütésként futott végig rajta, ahogy lúdbőrző testét lassan beleengedte a szúrós vízbe. Máskor, ha innen, az ágymelegből visszagondolt a fürdőszobai élvezetekre, rendszerint izgalmi állapotba került. Most nem. Hideg fejjel gondolkodott. Vádolta az anyját, az apját, a világot. A kétarcúság miatt. Mindenben van valami titok, amit meg kellene lesni, fel kellene göngyölíteni. Ki győzi ezt szuflával? Mire való az egész? Eltakarni a dolgok igazi arcát? Dankó fekete pofája, gombszeme nagyon hatásos, különösen, ha teljesen belehajol az ember arcába. De most hiába teszi. Nem is szorul ökölbe a keze, nem is ütne. Csak egyszerűen nem hisz neki. Ugye, hogy a Jézuskának is van pöcse?! Megmondtam én, apafej, megmondtam! Hangosan röhög. Beszartál az ijedségtől, nem merted elképzelni, hogy pöcse van! Élvezi a saját gáltástalanságát. Kimondani minden disznóságot, fennhangon kimondani! Dankó legalább háromszor kapott igazgatói rovót az illetlen szavak miatt. És mire jutott vele? Meg'lesett-e valamit is? Talán anyját-apját az ágyban? Vagy azt sem? Vagy előle nem titkolják el a dolgok másik arcát?

Meg kell kérdeznie Dankótól, hogy ők komcsik-e.

De a gombszemű szóhoz se engedi. Csapzott hajjal, égő tekintettel magyaráz. Akad a nyelve, hadar, fröcsköl a nyála, ö meg a régi hangot próbálgatja. Mi van, te állat?! Mit nyomod ide a lópofádat? Csak most nem fél tőle. Még idétlenkedik is. Ne köpködj, mondja, s törölgeti a szemét. Dankó nem veszi a lapot. Nem érted?! A nő megölte a gyerekét! Láttam, én is láttam! A hatoson. A gyerek sírt, nyávogott. Ne bánts, anyu, ne bánts! így volt, isten bizony. A peronajtó nyitva, bevágott a havas szél. Az anya remegett, mint a franc. Félt a saját gyilkosságától. Leszálltak a

233