Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - Szabó G. Zoltán: Petőfi az egykorú horvátországi sajtóban (tanulmány)

A forradalom- és magyarellenes agitáció 'kiegészült az olyan elméleti, történeti háttért tárgyaló írásokkal, mint az Agramer Zeitung több folytatásos cikke, a Die ungarische Rebellion című42, mely II. Józsefig visszamenően tárgyalja a renitens és megbízhatatlan magyarok politikai történetét. Kapva kap a felhasználható magyar- országi híreken, így érthető örömmel idézi 1849. febr. 8-i számában a forradalom- ellenes Figyelmezőt, Petőfi nevét is megemlítve.43 Az átvétel viszonylag friss, mert a hivatkozott cikk a Figyelmező február 3-ii számában jelent meg Tatár Béla tollából a következő szöveggel:

Alávaló, semmivel sem bíró éhes prókátorok, taknyos deákok, külföldi kicsapott emissaniusok, rossz lelkű újságírók, egynéhány ostoba, hiúsággal teljes, szeles gavallér — ezek voltak a vezetők! No de be is fütyöltek az országnak. Már most a jóllét futs, a gazdaság ifuts, Erdély futs, a Bánság futs, a tenger futs, Horvátország futs, és az adósság a nyakunkon! Ez a Kossuth, Nyári, Petőfi, Táncsics, Madarász, Bezerédj, Pálfi, Űjházi és mások munkájának gyümölcse.44

Érdekes, hogy noha Ferenc József csak 1849. április 7-én kér segítséget a cártól, s a cár ezt csak május 9-én jelenti be, mégis már február 15-én megjelentetnek — valószínűleg Puchner január 24-i segítségkéréséről hallván — ilyen híreket: „Apropó, a bátyuska itt van! Húsz év óta reszketnek a magyarok, mint a nyárfalevél »az északi kolosszus« jégszakáilának még a gondolatától is. Nos, látjuk, a sejtések nem csalnak.”43 De a vádaskodások sem szűnnek, a fő vádpontok a következők: véres Kossuth-i agitáció, magyar szeparációs érzelem, magyar népi-faji zsarnokság a szlávok, németek és románok ellen,46 amihez még a kommunizmus vádja is társult: „Louis Blanc kommunista eszméinek kihatása egészen Magyarországig eltévedt, amelyet a forradalmi hordák teljes lángolásban tartanak.”47 A történelem iróniája, hogy majd egy évvel korábban egy magyar lap, a Kolozsvári Híradó éppen Jelaéic bánt vádolja hasonlóval; a különbség pusztán annyi, hogy emitt az egész népet (mint láttuk gyakorta és általában), míg a magyar lap ilyen hangsúllyal csak a (félre)vezető politikai hangadókat nevezi annak: „...ezen Blanqui s Barbas-féle madarai az éjnek annyira bátorodtak, hogy már nappal is kirepülni merészelnek. Zágrábban Jellachich király s kormányunk tilalma ellenére horvát nemzetgyűlést tart. Védő s támadó eszközökről gondoskodik ellenünk.”48 A forradalmi Magyarországról szóló hírek között egy Petőfire vonatkozó is megjelent a Narodne novine 1849. július 9-i számában:

Június 27. A magyarok Pesten a Múzeumnál valamilyen gyűlést tartottak. A szónokok Irányi, Petőfi és Schröder halász voltak. Mindhárman igyekeztek meggyőzni az egybegyűlteket, hogy az oroszok már hazaindultak, mert Anglia, Franciaország és Törökország határozottan tiltakoztak intervenciójuk ellen.49

A hír azért érdekes, mert Jókai is megemlékezik — pontos időpontot nem említve, s Petőfién kívül más nevekkel — egy ezzel azonosítható népgyűlésről, írván: „Petőfiéi is vállalta e megbízatást, a népgyűlést megtartottuk a múzeumtéren. A szónokok közt voltak Petőfi, Egressy, Fáincsy. Mulatságos előadás volt: de ebben nem a színészek voltak a legérdekesebbek, mint inkább két hírhedett népszónok: Goldmark, a bécsi néptribun és Besze János. (...) Tréfának nagyon szomorú volt ez a nópgyűlés, s komoly dolognak nagyon tréfás. De ránk nézve, akik megbuktunk vele, valósággal halálos volt.”56 Valóban tartottak népgyűlést, de nem június 27-én, hanem 30-án a múzeum terén, melyről a Pesti Hírlap számolt be a Jókai emlékezetében megőrzött hangulatot is felidézve: „Özönlött a nép, ellepte a tért, az országutat. »Vesztettünk« alig lehetett leírni mi benyomást tett e szó reá! nem csüggedett, nem esett kétségbe — feszülni érezte izmait.”51 A szónokok nevét azonban nem említi. Egykorú naplók bejegyzéseiből azonban tudjuk az akkor fellépők nevét: Gxaefil József városi bíró,

216