Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Vlagyimir Tyendrjakov: A kommunizmus boldog szigetén (Földeák Iván fordításai)
— Nyikita Szergejevics, mit beszél?... Hiszen én kommunista vagyok, a párt tagja ... A törékeny és aprótermetű, halmi jár belé a lélek Aliger mérsékelt gondolkodásmódú ember volt, hithű versek szerzője, aki még gondolatban sem engedett meg magáinak bármiféle rossz szándékot a kormány irányában, s most ott állt a világ egyik leghatalmasabb államának feldühödött és bíborvörös képű feje előtt s félénken, vékony kislányos hangon ellenkezni próbált. Hruscsov azonban félbeszakította: — Hazudnak! Nem hiszek az ilyen kommunistáknak! íme, a pántonkívüli Szo- bolevnek hiszek!... A délceg Szobolev, a nemesivadék, aki a pétervári kadétimitézet neveltje, s a híres Nagyjavítás szerzője volt; lelkesen felpattant és szolgálatkészen kiabálta: — Így igaz, Nyikita Szergejevics! így igaz! Nem lehet hinni nekik! Hruscsov vadul őrjöngött, mindenki összehúzta magát és mozdulatlanná dermedt, közben pedig felhők gyűltek össze az égen, mennydörgés harsant s vad zápor tört ki. Ej-ej, maga az úristen szánta el magát, hogy részt vesz a kibontakozó tragédiában s nem túl találékonyan, elkoptatott színpadi fogásokat vett igénybe. Az ünnepi asztal felett kifeszített ponyva meghajolt a víz súlya alatt s az eső lefolyt a kormány tagjaira. Valahonnét a föld alól gondosan vasalt öltönyt viselő, söprűnyelekkel és karókkal felfegyverzett, derék legények pattantak elő, a kormány tagjai mögött felugrottak a korlátra s megemelték a behajló ponyvát, hogy leöntsék róla a vizet — önmagukra. A víz sugárban zúdult fejükre, kivasalt öltönyükre, ám a fickók sztoikusain harcoltak — önfeláldozó atlaszok, akik a kormány boltívét tartják fenn. A mennydörgés pedig csak nem csitult, a zápor ömlött, Hruscsov pedig őrjöngött: — Megjátsszék a barátot! Közben piszkolódnak a hátunk mögött! Polgári demokráciáról ábrándoznak! Nem hiszek maguknak!... A törékeny Aliger hullafehér homlokkal, kiegyenesedve állt, s már meg sem próbált ellenkezni. A vendégek az asztalok fölé hajoltak, a hatalom haragját és a ponyván átzúduló vízsugarakat látván összehúzták magukat — az atlaszok csupán a kormány tagjait óvták. S a zavarodott Mikojan készségesen kínálgatta a hozzá legközelebb ülő vendégeket a kormányfő asztaláról származó, válogatott földieperrel. Szobolev pedig fáradhatatlanul buzgólkodott: — Nem szabad hinni nekik, Nyikita Szergejevics! Aggodalma törvényszerű, Nyikita Szergejevics!... Felesége, egy széles karimájú kalapot viselő úrihölgy, elkeseredett képpel rángatta férje kabátjának ujját és valamit suttogott a fülébe. Férje észbekapott s sértődötten sürgölődni kezdett: — Hiszen én, Nyikita Szergejevics, joggal tartok igényt a tiszteletre, de lám, ezt sehogy sem kapom meg... sehogy sem tudom elérni, hogy kiutaljanak... egy garázst a kocsimnak. Felesége elégedetten bólogatott széleskarimájú kalapjával. A mennydörgés pedig tovább hasogatta az eget, az átázott atlaszok magasba emelt söprűnyeleikkel a vendégek fölé emelkedtek. A közöttük tévelygő Szamuil Marsak sápadt és megnyúlt képpel, fojtott hangon időről időre ezt nyögdécselte: — Még hogy Shakespeare!... Álmában sem jutott volna ilyesmi az eszébe... Befejezésül Szoboleveit túlzóit lelkesedésében és izgalmában ... szívroham terítette le. Hordágyon vitték el az ünnepélyes találkozóról, felesége pedig könyökig érő fekete kesztyűjében ott rohant mellette s széleskarimájú kalapjával legyezte szenvedő' férjét. Margarita Aliger egymagában lépdelt a kijárat felé, féltek közeledni hozzá — mint egy megbélyegzett lepráshoz. Csupán Valentyin Ovecskin futott utána, karon- fogta és tüntetőn elkísérte. Nem, nem a kegyvesztett Aliger feletti báboskodás keltette fel gyanakvásukat, hanem a gomba... Ovecskin az egyik kormányzati fa alatt véletlenül talált egy hatalmas tinórú gombát, nem tudta megállni és ieszakí§
