Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1-2. szám - Vlagyimir Tyendrjakov: A kommunizmus boldog szigetén (Földeák Iván fordításai)

— Nyikita Szergejevics, mit beszél?... Hiszen én kommunista vagyok, a párt tagja ... A törékeny és aprótermetű, halmi jár belé a lélek Aliger mérsékelt gondolko­dásmódú ember volt, hithű versek szerzője, aki még gondolatban sem engedett meg magáinak bármiféle rossz szándékot a kormány irányában, s most ott állt a világ egyik leghatalmasabb államának feldühödött és bíborvörös képű feje előtt s félén­ken, vékony kislányos hangon ellenkezni próbált. Hruscsov azonban félbeszakította: — Hazudnak! Nem hiszek az ilyen kommunistáknak! íme, a pántonkívüli Szo- bolevnek hiszek!... A délceg Szobolev, a nemesivadék, aki a pétervári kadétimitézet neveltje, s a hí­res Nagyjavítás szerzője volt; lelkesen felpattant és szolgálatkészen kiabálta: — Így igaz, Nyikita Szergejevics! így igaz! Nem lehet hinni nekik! Hruscsov vadul őrjöngött, mindenki összehúzta magát és mozdulatlanná der­medt, közben pedig felhők gyűltek össze az égen, mennydörgés harsant s vad zá­por tört ki. Ej-ej, maga az úristen szánta el magát, hogy részt vesz a kibontakozó tragédiában s nem túl találékonyan, elkoptatott színpadi fogásokat vett igénybe. Az ünnepi asztal felett kifeszített ponyva meghajolt a víz súlya alatt s az eső lefolyt a kormány tagjaira. Valahonnét a föld alól gondosan vasalt öltönyt viselő, söprűnyelekkel és karókkal felfegyverzett, derék legények pattantak elő, a kormány tagjai mögött felugrottak a korlátra s megemelték a behajló ponyvát, hogy leönt­sék róla a vizet — önmagukra. A víz sugárban zúdult fejükre, kivasalt öltönyükre, ám a fickók sztoikusain harcoltak — önfeláldozó atlaszok, akik a kormány boltívét tartják fenn. A mennydörgés pedig csak nem csitult, a zápor ömlött, Hruscsov pe­dig őrjöngött: — Megjátsszék a barátot! Közben piszkolódnak a hátunk mögött! Polgári de­mokráciáról ábrándoznak! Nem hiszek maguknak!... A törékeny Aliger hullafehér homlokkal, kiegyenesedve állt, s már meg sem próbált ellenkezni. A vendégek az asztalok fölé hajoltak, a hatalom haragját és a ponyván átzúduló vízsugarakat látván összehúzták magukat — az atlaszok csupán a kormány tagjait óvták. S a zavarodott Mikojan készségesen kínálgatta a hozzá legközelebb ülő ven­dégeket a kormányfő asztaláról származó, válogatott földieperrel. Szobolev pedig fáradhatatlanul buzgólkodott: — Nem szabad hinni nekik, Nyikita Szergejevics! Aggodalma törvényszerű, Nyi­kita Szergejevics!... Felesége, egy széles karimájú kalapot viselő úrihölgy, elkeseredett képpel rán­gatta férje kabátjának ujját és valamit suttogott a fülébe. Férje észbekapott s sér­tődötten sürgölődni kezdett: — Hiszen én, Nyikita Szergejevics, joggal tartok igényt a tiszteletre, de lám, ezt sehogy sem kapom meg... sehogy sem tudom elérni, hogy kiutaljanak... egy garázst a kocsimnak. Felesége elégedetten bólogatott széleskarimájú kalapjával. A mennydörgés pedig tovább hasogatta az eget, az átázott atlaszok magasba emelt söprűnyeleikkel a vendégek fölé emelkedtek. A közöttük tévelygő Szamuil Marsak sápadt és megnyúlt képpel, fojtott hangon időről időre ezt nyögdécselte: — Még hogy Shakespeare!... Álmában sem jutott volna ilyesmi az eszébe... Befejezésül Szoboleveit túlzóit lelkesedésében és izgalmában ... szívroham te­rítette le. Hordágyon vitték el az ünnepélyes találkozóról, felesége pedig könyö­kig érő fekete kesztyűjében ott rohant mellette s széleskarimájú kalapjával legyezte szenvedő' férjét. Margarita Aliger egymagában lépdelt a kijárat felé, féltek közeledni hozzá — mint egy megbélyegzett lepráshoz. Csupán Valentyin Ovecskin futott utána, karon- fogta és tüntetőn elkísérte. Nem, nem a kegyvesztett Aliger feletti báboskodás kel­tette fel gyanakvásukat, hanem a gomba... Ovecskin az egyik kormányzati fa alatt véletlenül talált egy hatalmas tinórú gombát, nem tudta megállni és ieszakí­§

Next

/
Thumbnails
Contents