Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - Csengey Dénes: Találkozás az angyallal (regényrészlet)

— Nincs otthonom. Amikor az előbb kijöttem innen, az volt minden vagyonotn, hogy tudtam, maga meg fog várni. — Azonnal éreztem, hogy ez lehetetlenül kör- mönfantan hangzik, ezt a sötét arcú néma nőt nem érinthettem meg ilyen mondatokkal, s azért gyorsan hozzátettem: — Nincsen semmim a maga két szemén kívül.

Olyan mélyen és őszintén átóreztem ezt a az együgyűséget, annyira akartam, any- nyira kívántam, hogy ezen a rövid és banális mondaton forduljon meg a sorsom, hogy eszem ágában sem volt szégyenkezni miatta.

S a nő valóban nem nevetett ki. Szikár arca egy pillanatra ellágyult, az utca- lámpa gyenge fényénél is jól láthatóan elfutotta a pír, és szemét engedte lassan lecsukódni.

— Menjen innen gyorsan! — suttogta alig hallhatóan.

Oly közel álltunk egymáshoz, hogy roegéreztem az arcomon lehelete meleg páráját. Éreztem, ihogy elutasító mondatával hirtelen egészen magához engedett, tudtam, hogy ha most megcsókolnám, visszacsókolna, ha átölelném, ő is átölelne. De nem ezt akartam. Fázni kívántam nyitott szeme éles fényében, felegyenesedni, felmagasodni akartam, magamat magamnál különbnek akarni akartam, kihívni a kicsinylő megvetést, hogy fölébe kerekedjek, nem nőt, hanem kíméletlen ellenfelet, fenyegető végítéletet akartam, és ezért valósággal felingerelt ez a váratlan ellágyulás.

— Maga nem ezért várt meg engem — mondtam élesen. — Maga akar éntőlem valamit.

összerándult, mintha megütöttem volna. Felnyíló szemében megvillant a kegyetlenség, hogy belebarzongtaim.

— Na jól van — mondta. — Jöjjön el velem, ha úgy tetszik.

Amint szemei kinyíltak, az arca ismét bezárult, sőt szinte eltűnt, elenyészett a mély és súlyos tekintet körül, tartásából nyomtalanul elmúlt az a langyos, párás lágyság, melyben az előbb ingerlőén, majdnem undorítóan egyértelművé vált előttem egy idegen test odaadó közelsége, és amely egy pillanatig azt sugallta: mégiscsak utcanő. Ez a fordulat, lez a hirtelen megkeiményedés és eltávolodás újból feszültté és kiismerhetetleniné tette a helyzetet, bizonytalanságba burkolta azt, hogy ki ez a nő, honnan és hogyan kerül ide, mit akar, mit művel velem. Ugyanakkor néma szembenézésünk mégsem volt ugyanaz, mint korábban a kocsmában, árnyalta már a nő meghiúsult közeledési kísérlete, mely bennem tartózkodást ébresztett, őbenne világosan érezhető és immár személyes gyűlöletet, szinte bosszúvágyat. A futó él- lágyulás pedig úgy értelmeződött e hosszúra nyúlt pillanat felől, hogy a nő felfogta a belőlem feléje áradó határtalan és követelőző várakozást, és megingott egy kicsit, mielőtt úgy döntött, hogy beteljesíti.

— A közelben lakik? — kérdeztem végül.

— Itt a szomszéd Utcában. Mehetünk.

Senki sem járt az utcán. A kocsma előtt álló lámpa fénykorén túl vaksötét volt, s a hullott, száraz levelek hangosan zörögtek tapogatózó lépteink alatt. A levegőben nehéz, rossz szagok úsztak; olyan érzésem volt, mintha egy végtelen földalatti szeméttelepen próbálnánk keresztülvágni. A pokol bizonyára nem más, mint egy földalatti szeméttelep — gondoltam magamban. De mégis, mintha nem befelé haladtunk volna, hanem keresztül rajta. Nem fogtuk kézen, nem is érintettük egymást, mégis világos volt, hogy nemcsak úgy megyünk itt, hanem együtt megyünk valahová. A nő itudja, hová. Ahogyan délelőtt kívántam, lesz szobám ezen a környéken, nemcsak hogy lesz, mindig is volt, itt várt rám időtlen idők óta, várta, hogy kivágjam magam végre a hazugságok és reménységek, az utópiák, ámítások és nevetséges kudarcok közül, s egy reggel, nagy alvás után az ablakán kinézve meglássam végre, miben élek.

A nő ellépett mellőlem, neszezett valami nehezen járó kilinccsel, aztán megállt egy vedlő vakoiatú fedett kapualjban, melyet csupasz villanykörte világított meg.

— Itt vagyunk? — kérdeztem, és most először, melegen rámosolyogtam.

— Itt — felelte kurtán.

202