Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - Csengey Dénes: Találkozás az angyallal (regényrészlet)
zonygattam neki, hogy ón különb vagyok és nem enmyíi, hogy én magamnál vagyok épségben vágyóik, méltó vágyóik. ÁJtvillant rajtam, hogy talán mindig is ilyen szempár után vágyakoztam, amely minden erőmet mozgósítani tudja arra, hogy méltóvá váljak hozzá. — Á, csak okádni menni készül — nyugtatta a feleségét a pincér. Felálltam, lesodortam a vállamról valakinek a karját, és vettem egy mély lélegzetet. A nő intett a pincérnek, hogy fizet. Tudtam, hogy így fog tenni. Aztán felállt, kényelmesen, rám egy fejmozdulatot sem vesztegetve keresztülsétált a helyiségen és becsukta maga mögött az ajtót. Tudtam, hogy így fog tenni. — Fizetek — mondtam mereven magam elé nézve, és zsebemet, melyben a papírpénzeket éreztem, kifordítottam az üres tányéromra. A pincér tüstént ott termett, megszámolta a pénzt. — Sok lesz, uram — mondta. — Mihez képest? — A fogyasztáshoz képest. — A barátaim még maradnak. — Gondolja mleg, uram! Én legalább egy ezrest megtartanék a maga helyében. — És elvigyorodott, amiint odapillanitott a csukott ajtóra. — Szüksége lehet rá. Megfogtam a borospoharamat, szorítottam, míg össze nem roppant, aztán lassún odaemeltem a pincér elé a véres szilánkokat. — De ugye nem alkarja, hogy a képére kenjem? A pincér nem akarta. — Akkor szívja vissza, amit utoljára mondott! Ne így, jobban! Szívja le tüdőre! És tisztuljon el az utániból, de nagyon gyorsan! Mielőtt kimentem, gondom volt rá, hogy magamhoz vegyem a székem alól egyetlen poggyászomat, a nájlon reklámszatyrot, és ez megelégedéssel töltött el. Ügy ítéltem belőle, hogy kutytabajom sincsen, színjózan vagyok. A nő vagy húsz lépésre a bejárattól, egy vadgesztenyefa törzséhez támaszkodva várt rám. Tudtam, hogy így fog tenni. Csak most láttam, hogy milyen sovány, vékony csontú — szép sötét madár a hosszú, nyitott szárnyú sárga kabátban. Lehajtott fejjel állt, haja egészein előreesett az 'arcába, és a válla görbületébe bele volt írva valami megalázott szomorúság, valami hajléktalan esettség, amire azonnal ráismertem, és aminek öt perce még nyoma sem volt a tekintetben, mellyel fogva tartott. Amint megpillantottam, az a valószínűtlen érzésem támadt, hogy ezt a nőt rövid idővel ezelőtt megpofozták. De azonnal gyanakodni kezdtem erre a megérzésre: vajon nem úgy áll-e a dolog, hogy az egyenlőtlen ütközetre kényszerült önérzet keresi bennem a védő, vigasztaló férfigesztusok halhatatlan egérútját? És valóban. Mire piszmogva megszabadultam a tenyerembe fúródott üvegszilánkoktól, a nő hát- raháríitotta szép haját, és nyugodtan, merőn nézett a szemembe. De én már Visszanyertem a bátorságomat. A hazátlanságnak most az az arca volt bennem felül, amelyet nagyon könnyű összetéveszteni a szabadsággal. Aki most itt áll a járdán, ez vágyók, ennyi vagyok, és nincsen semmim ezen kívül. Nem szorulok 'támogatásra, hivatali kezdeményre, engedélyre, jóváhagyásra, nem igényelek különleges elbánást, méltányosságot vagy soronkívüliséget, nem vagyok pénz szűkében, nem szorítanak számlák, nem korlátoznak határidőik, nem feszélyeznek elvárások. Nem igényelek szervezést, egyeztetésit, nincs szükségem bútort, könyvesládát cipelő barátokra, pótkodsis teherautóra C menetlevéllel, egyedül 'is meg tudom mozdítani az életemet. Teszek egy lépést, és jön velem mindenem. Odamentem a nőhöz, és most nyugodtan álltam la tekintetét. — Én azért rendes ember vagyak — mondtam. — Elhiszi nekem? Tétovázott egy pillanatig, aztán azt mondta élesen, arc az archoz: — Beteg ember. Beteg és nagyon gonosz. — Honnan gondolja? — Játszik a pénzével, pojácát csinál itt az emberekből. Csúfot űz a nyomorúságukból. És közben unja az egészet. És közben alig áll a lábán. — Hirtelen suttogóra fogta a hangját. — Miiért nem megy haza? 201
