Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - Csengey Dénes: Találkozás az angyallal (regényrészlet)

svéd kievez a f jordra, és fejszével (félszakítja csónaJkja fenekét. Én pedig... Valamivel rosszabb kocsmába ülök be, mint egyébként szoktam, és valamivel többet költők, mint egyébként szoktam. És ennyi az egész. Jobban utánagondolva talán még ennyi sem. Könnyen megeshetett volna, hogy ott a vaskereskedés előtt mégiscsak összeölelkezünk Zénóval, nem futva, hanem derűs egyetértésben sétálva indulunk meg ugyanazon a mellékutcán, ugyanide lukadunk ki, egyetértésre jutunk abban, hogy ezen az agonizáló városszéli környéken feltétlenül szobát fogunk kivenni, mihelyt alkalom adódik, és azstán beülünk ugyanebbe a vendéglőbe, pacalpörköltet ebédelünk és termelői vörös borral koccintunk születésnapom tiszteletére, hogy aztán üldögélve és iszogatva várjuk az esti össztánc idejét. Van még helye a világnak, ahol ennyire észrevétlenül elcserélődhetnek egymással a hétköznapi meghittség meg a kivadult kétségbeesés természetes mozdulatai? Miféle lappangó nyomorúsághoz kezd itt minden észrevétlenül hasonlítani? Miféle össztáncba tart itt a kedélyes séta, a kopár céltudatosság és a vak menekülés?

Ittam a bort, vártam az estét, és figyeltem, hogy a helyiség lassanként benépesül. Már tudtam, hogy nem vagyok semmiféle túlsó parton, nem tűntem el, nem léptem ki az űrbe, nem jöttem le a térképről. Egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha egyszer csak benyitnak és helyet foglalnak az asztalnál a barátaim, de nem nehezteltem rájuk, amiért mégis elmaradtak. Velük együtt is ugyanúgy történt volna minden.

Jött helyettük egy öregember, aki részt vett a hortobágyi páncélos csatában, és hubertust ivott, miközben részletesen elmagyarázta nekem, hogyan juthatok ki alkalomadtán egy égő harckocsiból. „Aztán ahogy fúrja bele magát a sárba, már nem kell félni. A sár csák sistereg, uram, csak sistereg, de nem gyullad meg.” Jöttek a Rácz testvéreik, és snóhlin vagy kétszáz forintot feszítettek velem szemben, de aztán az idősebbik karienyomós játékkal egy összegben visszanyerte az egészet. Enge- delmet kórt és helyét foglalt közöttünk egy borostás, sovány férfi piszkos ballonkabátban, akinek az volt az elmélete, hogy a kormány azért emeli folyamatosan a szeszes italok árát, mert ezzel akarja elősegíteni az ország Ukrajnához való hozzácsatolását. „Mert ugyanis kedvles uram, hia nem tudná, az ukránok szigorúan kikötötték, hogy addig szó se lehet a dologról, ameddig így iszik a magyar. Egyszerűen nem kellünk nekik, hiába a szép szó, hiába a könyörgés. Ez már Gorbacsov műve, ő a mi emberünk. Hát most aztán döntse el saját maga, hogy mi itt a helyes magaviselet. Ha fizet még egy kört, vagy hogyha nem fizet.” Ennek a férfinak kiadó szobája is volt, és mutatott még vagy ötöt a vendégek közül, akiknek a házában szintén volt fölösleges hely. Érdeklődésemre ezek az emberek is odatelepedtek hozzánk, és bekapcsolódtak a társalgásba. Az esedékes választást kínálatukban egyikük sem szorgalmazta, és hosszan kérették magukat, mielőtt italt fogadtak volna el. A pincér felesége azt ajánlotta, hogy ha kívánjuk, külön vacsorát főz számunkra, és amikor beleegyeztem, a társlaság körültekintő megfontolások után a tápláló, ízletes és magyaros töltött káposzta mellett döntött. A Rácz testvérek búcsút vettek és megkezdték zenei szolgáltatásukat, a mennyezeten kigyulladt egy csupasz, gyenge villanyégő és a pincér elvitte az asztalról laz üres üvegeket.

Lassanként átjárt valami lóimba melegség, kezdtem jól érezni magamat a bőrömben. A bor tétté, vagy a meghittség, melyet az nevelt fel bennem, hogy az este menete messze alatta maradt vad és végletes elképzeléseimnek, mindenesetre azon kaptam magamat, hogy nyugodt pontossággal beszámolok az asztaltársaságnak az elmúlt hét eseményeiről, Ágota hirtelen elköltözéséről, a visszautasított dollárösz- szegről, az édesapám terve elől esett megfutamodásomról, mindenről. Történetem nem tett mély hatást, hianem nyom nélkül egybeszivárgott más hétköznapi történetekkel, a függetlenségi elv alapján alkoholizáló férfi feleségének öngyilkosságával (betette három éve a sütőbe a ‘karácsonyi kalácsot, és aztán valamiért úgy döntött, hogy mégsem gyújtja meg a gázt), a páncélos csata újabb meg újabb részleteivel, a kiházasodiások, össze- és szétköltözések, szökések és halálozások elbeszélésével, amelyek következtében a most kiadó szobák sorra felszabadultak. Csak egy199