Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Vlagyimir Tyendrjakov: A kommunizmus boldog szigetén (Földeák Iván fordításai)
szezám, tárulj! — s tisztelettudón szalutálnak, mi pedig átlépünk a nevezetes vonalon. Nyomban kegyes árnyék borul ránk. S zizeg telettünk a fenyves. A levegő hűvös, gyantaillatú, becézőn simogató. Ez egy más világ. Inni szeretnék, majd szomjan halok ... Alighogy végigsuhant bennem ez a gondolat, nyomban, mintha a mese szerinti csuka parancsára történt volna, megpillantottam a fák között egy rohanó csermelyt, s benne, lábaival a víz sodrába mélyedve egy asztalt, az asztal alatt pedig üvegek szája kandikált ki a vízből — borzsomi és jeszentuki ásványvíz, limonádé; válassz. Az asztalnál testes, pirospozsgás képű, mosolygós fiatal teremtés áll, ropogósra kikeményített kendővel a fején, kezében csillingelnek a vékonyfalú poharak, kitölti az italt s buborékok pezsegnek a bepárásodott üveg fala mögött. Az asztalhoz ugrottam, beálltam egy szomjúhozó férfi mögé, s a szokásos harciassággal felkészültem arra, hogy visszaverjem bárki igyekezetét, hogy isoron kívül elém .tolakodjon. Ám a mesés bojár leányzó mér nyújtja is felém a teli poharat és mosolyog. Az ásványvíz hideg, feltölt a csobogó forrás frissességével. — Óh, köszönöm!... Ha kaphatnék — még. — Tessék. Űjabb bepárásodott pohár és újabb mosoly. — Köszönöm ... — Kér még? — Elé-é-ég. Már nyúlok a zsebembe aprópénzért, ám mindenki gúnyosan néz rám, mosolyuk azonban korántsem sértő — minő együgyűség. S ekkor rájöttem, hová jutottam. Minek itt pénz! Itt minden ingyen van — a gyantaillatú levegő, a hűsítő nedű, a kikeményített kendőt viselő, készséges, pirospozsgás leányzó és a patak csobogása. 2. Zsenge gyermekkoromban, még nem jártam iskolába, gyakran hallottuk ezt a mondatot: „A kommunizmus a látóhatáron!” A látóhatár, mint tudjuk, egy látszólagos, ám valójában nem létező vonal, mely ha közeledünk feléje, állandóan távolodik tőlünk. Mi közeledtünk a kommunizmus felé, az pedig távolodott tőlünk. Végsősoron mi a kommunizmus? Hogyan néz majd ki? Mi mindig szegényesen éltünk — rosszul táplálkoztunk, csúnyán öltöztünk. Sorállás az üzletekben és sokcsaládos, fullasztóan szűk társbérleti lakás volt életünk normája és a hőn áhított kommunizmust valamiféle zsíros falatnak képzeltük, melyből bőven jut majd mindenkinek — akarja vagy sem! Kari Marx kinevette ezt a fogyasztói értelmezést, s kanál-kommunizmusnak nevezte. Az alábbi meghatározást vágta oda a világnak: „Mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint!” Gyanúsan nemes és ködös megfogalmazás. S nincs senki, akik értelmesebben megmagyarázta volna nekünk, mi a kommunizmus. Követői beérték csupán azzal, hogy biztosítottak beköszöntéséről: „A látóhatáron van!” Kell-e hát csodálkoznunk azon, hogy a tapasztalatlan többség a kommunizmust külsődleges, de szerfölött kézzelfogható jegy alapján határozza meg: ha a pénz forgalomban van — akkor nem létezik a kommunizmus, ha viszont a háromszorosan átkozott pénzt eltemetik, — beköszönt eljövetele. Nem fogadtak el tőlem pénzt az ásványvízért s nem fogadnak majd el az ünnepélyes ebédért sem, amely kétségkívül még vár rám. A pénztárca a zsebemben ma számomra a legkevésbé szükséges holmi. 6
