Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Vlagyimir Tyendrjakov: A kommunizmus boldog szigetén (Földeák Iván fordításai)
•— Nem tehetjük. — Ugye megértik, hogy csak egy őrült próbálna bejönni ide meghívó nélkül. Van meghívóm — higgyék el. Ha odagyalogolunk, majd visszabóklászunk ebben a hőségben — belepusztulunk. — Elhisszük. Együttérzünk. De nem tehetjük. Láttam, hogy hisznek nekem s jómagam is tökéleteesn megértettem őket — ha beengednek, anélkül, hogy meglegyezném előttük a fényes papírlapot, azt jelentené, hogy a számukra elképzelhető legnagyobb bűnt követik el, vagyis beismerik, hogy semmi szükség nincs rájuk és ittlétük értelmetlen. S ott álltam szánalomraméltón csatakosan, összetörve és fáradtan — talán jobb lenne ha köpnék erre az ötletre, elindulnék a tűző napon s megfordítanám mosatlan kocsim orrát hazafelé... Igaz, az egyenruhások derék fickók voltak — együttéreztek velünk. A derék fickók egyike hirtelen elfordult, intett és parancsolóan elkiáltotta magát: — Na, ide hozzám! Odagördült egy fura kocsi, talán még az én Moszkvicsomnál is furább volt, — rozoga Pobeda, ugyancsak régen mosták, s por lepte. Kormányánál szomorúan ült egy nyilvánvalóan zsidó származású, niagyorrú férfi. — Felveszed ezeket az elvtársakat, elviszed őket a kocsijukig, majd visszajössz velük. Világos?! — De hiszen a kardán ... — Megmondtam: elviszed és visszahozod az elvtársakat! Világos?... Kérem, üljenek be. Túlcsorduló hálával bemásztunk a fullasztó, poros, savanyú bűzt árasztó Po- bedába. A kocsi alighogy elindult, a nagyorrú férfi panaszosan zsémbelődni kezdett: — A kardánom mindjárt szétesik... A lengéscsillapítóim tropára mentek... Alig húzom ki a garázsig ... Hallgattuk, bűntudatosan és némán, s közben elhaladtunk az út két oldalán sorakozó díszes kocsik és a heverő sofőrök mellett. A meghívó a műszerfalról leesett s amíg felvettem, a Pobeda, nagyorrú sofőrjével együtt nyomtalanul eltűnt. S mi ismét elindultunk a tűző napsütésben — autók és sofőrök mellett, előtt... De szomjas voltam! A meghívóval eltakartam felforrósodott fejem búbját. Már senkit nem átkoztam, nem szitkozódtam, magamban fortyogtam, féltem, hogy felrobbanok. Botladozó lábaim végül elvittek a könnyű korlátú hídig — most már közel a cél! A híd alól fürgén előpattant a szalmakalapos ember — mint a vasorrú bába elvarázsolt deres paripája: — Maguk hová mennek? Kifakadtam: — Mi az, tán nem látod? Másodszor megyünk el az orrod előtt! Minek kapod a fizetésedet! A deres táltos válla közé húzta fejét, kezét ernyedten elengedte, ráncos képe a kalapja alatt megnyúlt zavarában. — Miért olyan sértődékeny? — Panaszkodott védtelenül vékony tenorján: — Hiszen ez a munkám. S visszasurrant a híd alá. Másodszor éreztem ma lelkiismeretiurdalást: valóban, hát tehet ő róla, hogy ilyen furcsa szolgálattal, a híd alatt kuksolva kell hogy keresse mindennapi kenyerét? Különben is, én magasrangú házigadák vendége vagyok, tehát úr, könnyű úrimódon gúnyolódni rajta ... Ám nem volt időm arra, hogy hosszasabban reflektáljak erre, mert már közeledtünk a tárva-nyitva ásítozó kapuhoz. Meglegyintem a varázserejű papírlapot — 5
