Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Vlagyimir Tyendrjakov: A kommunizmus boldog szigetén (Földeák Iván fordításai)
— Te pedig hajts tovább! Állj odébb. Na, szép kis dolog!... Mellesleg személyem valami oknál fogva mindig bizalmatlanságot kelt a portásokban és a pincérekben. A portások igyekeznek megállítani a küszöbön, a pincérek pedig már menet közben figyelmeztetnek rá, hogy intézményükben a sör drágább, mint a szem ben levő sörösbódéban. A félreértésre azonban rögtön fény derült és a bennünket fogadó fiatalember egyre-másra szabadkozott, viszont makacsul kitartott amellett, hogy hajtsak kocsimmal tovább. Feleségem, aki épp az előbb lépett az ígéret földjére, visszamászott a kocsiba s tovább gördültünk a keskeny úton — be, az erdő mélyébe. Az erdő hirtelen végétért. Kék parolis katonák mellett egy kapun egy mezőre értünk, vakítón kék égbolt alá, kegyetlenül tűző nap fényébe. Az út mindkét oldalán az árokparton szoros egymásutánban autók álltak és rádöbbentem, hogy átléptem azt a határt, ahol a vendégszeretet és jóakarat szelleme uralkodik s megint olyan helyre kerültem, ahol a lét farkastörvényei uralkodnak, légy résen, különben pórul jársz! ZIL-ek és Cslajkák, Csajkák és ZIL-ek, csillogó, feketére lakkozott, ragyogóra mosott üvegű, fényes, niikkielezett díszítésű autócsodák. Mindegyiik kocsi mellett ott hevert a napon a sofőr. S mind, akárcsak kocsijaik, átlagosak voltak, nagydarab, vörösképű és lusta alakok. Már messziről éreztem megvetésüket irántam — e fura alak iránt, aki ily ragyogó társaságba settenkedett elhasználódott és hihetetlenül ápolatlan Moszkvicsán. Előkelő megvetésüktől kedvem veszítve csak hajtottam tovább, zavartam és reménytelenül forgattam a fejemet — nyílik-e valahol ragyogó oszlopukban egy apró rés, ahová bepréselhetném magamat. Nem, nem nyílt. Jó kilométert hajthattam, amíg a kocsisor végétért, s szabad mezőre jutottam. Itt aztán megfordultam és mos- datlan járművemet az őt megillető helyre állítottam — a nagyszerű parkolóhely legeldugottabb szögletébe. Lezártam a kocsit és pillantást váltottam feleségemmel: — Menjünk? — Gyerünk. S elindultunk a nap perzselő tüzében, a ragyogó kocsisor mellett, a nagyurak sofőréinek megvető pillantásától kísérve. A nap vadul égetett, a pillantások, a világos öltöny, melyben akár télen is sétálhattam volna nagykabát nélkül, minden lépéssel egyre forróbb és forróbb lett. Először csendben, majd egyre türelmetlenebbül és erőszakosabban forrt a vérem, elátkoztam mindent a világon — a derűs napot, a felhőtlen égboltot, a jóllakott naplopókat az útszélen, az ötletet, hogy jöjjek ide erre a találkozóra a világ végére. Verítékem világos öltönyöm alatt patakzott a hátamon s rettentő szomjúság fogott el... Az út előttünk egy lank ás horhos felett vezetett át, s a könnyű korláttal szegélyezett híd mögött már ott magaslott a zöld kerítés a kapuval, s egyenruhás férfi állt mellette. Már csak néhány lépés ... De szeretnék inni! S váratlanul, közvetlenül a híd alól kiugrott egy alak — akár egy keljfeljancsi! — fején szalmakalap díszelgett, értetlen pózba dermedt előttünk s tenorhangon megkérdezte : — Hová mennek? — Hogy-hogy hová? — csodálkoztam. — Ide! — s a kapu felé intettem. A magyarázatom nem volt túl értelmes, ám többre nem voltam képes. Ám a válasz ... — Tessék! — S a szalmakalapos alak készségesen beugrott a híd alá. Alig tizenöt lépés maradt a kapuig, amikor felforrósodott zakóm alatt hirtelen végigfutott a hideg rajtam. — Idefigyelj, hol a meghívó? ... A meghívó a kocsimban maradt, a szélvédő üvegnek támasztottam. A katonák tisztelegtek, együttérzőn végighallgattak, majd megvonták tiszti parolival díszített vállukat. 4
