Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1-2. szám - Salamon Konrád: Mozzanatok a népi-urbánus vita történetéből II. (tanulmány)

Ez az 1946 márciusában zajló vita jól mutatja, hogy a népi mozgalom politikai kibontakozását milyen indulatok alapján és milyen kíméletlen eszközökkel gáncsolta az urbánusok tábora, mely elsősorban a Szociáldemokrata Pártot és a Magyar Radikális Pártot tudhatta miaga mögött. így tehát a népieket emberi méltóságukban is sértő hírlapi támadások érzékeny veszteségeket okoztak magának a népi mozgalomnak is, ligyekezve annak minden megnyilatkozását már a kezdet kezdetén lehetetlenné tenni. Ez történt a népiek által kezdeményezett Szabad Művelődési Tanács esetében is, amely előadói közé természetesen Németh Lászlót is felvette. Rónai Mihály András azonnal szóvátette, hogy a „völkisch, de színjeles” esztéta a Szabad Művelődési Tanács tagjaként új alkotmányunk sáncain belülire került, s ezekután már azon sem lepődne meg, ha Féja, sőt Erdélyi József is előlépne. Majd Németh László tervezett előadásának címébe kötött bele: „Népből nemzet”. Józan ésszel nehezen érthető, mit lehetett itt kifogásolni. Rónai azonban a népi mozgalom továbbéléséből azt a következtetést vonta le, hogy Magyarország „megmaradt olyan Mucsának, ahol ez a műveltség, ez a nívó, ez a jövendőre szóló útmutatás. (...) népből nemzet, nemzetből nép, magyarból mélymagyar és így tovább .. .”33

Ezt a támadást nemcsak a Szabad Szó utasította vissza, de Zelk Zoltán is a kommunista Szabadságban, szóvátéve Rónai egykor Mussolinit dicsőítő versét is.

Az indulatok tehát sokkal erősebbek voltak annál, hogy hordozóik képesek lettek volna a józan észre hallgatni. A Haladás Idézett számában Sándor Dezső ismételten Veres Péterbe kötött bele, aki egy éjszakába nyúló beszélgetés során igyekezett a szóértést megteremteni. íme az újságíró végkövetkeztetése: „A közvélemény végre Veres Péter saját kijelentései alapján állapíthatja meg: alaptalanul vádaskodtunk-e, amikor fajvédőnek neveztük?”34 S mely kijelentések mutatnak faj- védelemre? Pl. az, hogy Veres Péter nem titkolta a zsidó asszimiláció nehézségeit, s úgy gondolta, aki akar asszimilálódik, aki nem, az alkosson valamiféle zsidó nemzeti közösséget és így illessék meg a szükséges jogok. Az asszimilánsoknak természetesen „fel kell venniük a magyarság szellemi arculatát”.35

Veres Péter őszinte töprengése tehát csak arra volt jó, hogy az urbánusok újabb támadást indítsanak. Maguk a népiek egyébként a személyeskedésekre nem válaszoltak, vitáikat igyekeztek eszméik védelmére korlátozni, nem hallgatva el közben az egymás közti nézeteltéréseiket sem. így Rónai Mihály András támadására is azzal válaszolt a Szabad Szó, hogy sokat vitatkoztak Németh Lászlóval, de nem mehetnek bele abba, „hogy őt a magyar szellemi életből eltávolítsák”. Egyébként Rónai ne gúnyolódjon azon, hogy népből nemzet, mert a népiek szerint ez „a magyar demokrácia legnagyobb társadalmi feladata, s a magyarság megmaradásának egyetlen lehetősége”.36 Németh Lászlót viszont az bosszantotta fel, hogy „a tudtomon kívül meghirdetik egy előadásomat: odadobnak a botránynak; s miután a támadó alaposan kibolházott, megvédenék úgy, hogy mi is soklat korholtuk Némethet, de gazembernek mégsem tartjuk .. .”37

Az idézett támadások sikerrel akadályozták a népi irodalom újjáéledését, s az urbánusok magabiztosságára jellemző, hogy „nem védekeznek többé, már támadnak hazug vádakkal, kicsavart érvekkel és milyen alpári hangon! És nincs tiszta hang, nincs irodalom, amely tiltakoznék e beteges zsivaj ellen”. Mindez pedig előrevetette annak árnyékát, hogy ha „ebből az országfoglaló és új országépítő munkából népünk ismét kimarad, végzetes baj történhet”.38 Vass Lászlóhoz hasonlóan Kelemen János is hiányolta, hogy irodalmi „életünk az elmúlt egy év alatt nem volt. (...) Sajnos irodalmi kritikánk édes-keveset okult Lukács Györgyök írásaiból, s ma is a legnagyobb tájékozatlanság és rosszindulatú babona hangján lehet csak hozzászólni a népi irodalom kérdéséhez”.39 Mindennek pedig az volt a következménye, hogy nemcsak a néptömegek, de az egész magyar olvasótábor valódi irodalom nélkül maradt. Ami elárasztotta a piacot, az hasonlít a békeévek detektívre- gényeihez. Akkor ugyanis ezek szolgáltattak anyagot az olvasók szadista képzelgéseinek, „most Mauthausen, Dachau és Auschwitz beszámolói töltik be ezt a szerepet. Nem hisszük, hogy irodalmunk ügyét szolgálják azok, akik jól-rosszul összefűzött riportokban ismertetik a német kegyetlenségeket. S nagyon rossz szolgálatot

147