Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Vlagyimir Tyendrjakov: A kommunizmus boldog szigetén (Földeák Iván fordításai)
Lassan járj, tovább érsz, aki siet, pórul jár... örökös a konfliktusom az efajta bölcs intésekkel, ezért alighogy kiértünk Moszkvából, álnokul leeresztett egyik kerekem. Én pedig, lerántottam világos, ám fojtón sűrűszövésű, parasztzekére emlékeztető zakómat, s makrancoskodó autómat, a kormány ötletét, önmagamat s feleségemet átkozva, aki pedig az egészben ártatlan volt, a perzselő napon nekiláttam, hogy kicseréljem sártól befedett kerekemet. S mellettünk az úton fekete ZIL-ek és hatalmas Csajkák siklottak el, makulátlanul csillogva — ezeknek az esztendőknek még szokatlan autóújdonságai — s magától értetődően mind ugyanoda siettek, ahová én. Végre a kereket kicseréltem, becsaptam a csomagtartót, kezem sietve megtöröltem egy rongyban — s előre!. Mosatlan kocsimból mindent kipréseltem, amire csak képes volt, nem törődtem 'túlságosan ia közlekedési táblákkal, áttértem a bal oldalra, s közben készenlétben a kezemben tartottam a fényes papírra nyomott meghívót. Ha a rendőrség megállít, nyomban az orruk alá nyomom lefegyverző dokumentumomat: nézzétek, nem a nénikémhez sietek vendégségbe, nem elítélnetek, hanem dicsérnetek kell igyekezetemért. Az út két oldala tele van rendőrrel, majd minden kilométeren rendőrőrszem állt, ám nyilván látván túlságosan is leplezetlen pimaszságomat, mellyel megsértettem a közlekedési szabályokat, sejtették, hogy elő van készítve számukra a fényes papírú meghívó s csupán elítélő pillantással kísértek. S csak amikor már végképp megengedhetetlen dolgot követtem el, egy vasúti sorompónál fekete limuzinokat előztem s közben oldalamat felkínáltam egy Csajkának, akkor lépett oda hozzám a rendőrség egy alezredesi váll-lapot viselő képviselője, bánatosan elítélő arccal. El sem kérte jogosítványomat, meg sem kérdezte, hová sietek ennyire, még óh, a fényes papírú meghívóra sem volt szükség. Az alezredes csupán szemrehányóan így szólt: — Ezt nem szabad. Balesetet okozhat. Ez nem helyes. Lelkem legérzékenyébb húrjait pendítette meg, és őszintén szégyellni kezdtem magamat. S bár tovább hajszoltam mosatlan járművemet, igyekeztem többet nem pimaszkodni. Váratlanul azt vettem észre, hogy köröttem kihalt az autóút, csupán egy rozoga teherautó zötyögött előttem — sem fekete limuzinok, sem aranyozott lökhárítós, büszke Csajkák nem voltak ___S rádöbbentem, hogy túlságosan igyekeztem, túlhajt ottam az elágazáson, amit a meghívó hátlapján megjelöltek. Kénytelen voltam visz- szafordulni... Szokásos téglaszegély az út mentén, mely megakadályozza az önkényes behajtást és a mezőn át egy zöldcsíkos bódéhoz vezető keskeny aszfaltcsík. Moszkvicsunk autók sorába került, melyek négy méter magas, masszív kerítés előtt álltak, amit hagyományos, mundérzöld festékkel mázoltak be. A kék parolis és paszományos hetyke sofőrök elvigyorodtak, amikor a ragyogó ZIL-ek és Csajkák után odagurultunk. A leengedett ablakon át hallatszott, ahogy az egyik sokatmondón megjegyezte társának: — Nézd csak — egy maszek mazsola! Felmutattam előre kikészített meghívómat s ők hangsúlyozott udvariassággal szalutáltak — ugyan hová préselhetném be a kocsimat? A keskeny — alig egy gépkocsi szélességű betoncsík — aszfaltozott térségre vezetett, ahol egy fiatalember közeledett felénk. Magas és szélesvállú volt, rugalmasan lépdelt, sőt nem is lépdelt, de valósággal siklott a föld felett. Sötét öltönye, mely ráfeszült széles mellére és karcsú derekára csupán a könyökön hullámzott szerény, majdnem dallamos redőkbe. Gyürtelenített öltönyének ujjából kikandikáló vakító fehér kézelője abroncsba fogta erős kezét, mely rezzenéstelen nyugalommal nyúlt gépkocsim régóta mosatlan kilincséhez, nagy erővel felrántotta azt és a fiatalember ezt harsogta feleségemnek: — Jó napolt. Isten hozta önöket. Kérem fáradjon ki. S feleségem, akit a fiatalember lovagias szolgálatkészsége zavarba hozott, kimászott a Moszkvicsból a szent aszfaltra. A bennünket fogadó fiatalember lendületesen bevágta a kocsi ajtaját és hanyagul odaintett nekem: 3
