Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Szergej Zaligin: Előszó
SZERGEJ ZALIGIN Előszó Nem könnyű beszélni eltávozott kollégáinkról, szívbéli barátainkról, akik nemcsak személy szerint neked, de millióknak közeli ismerősei. Azért sem könnyű dolog ez, mert mindenki ismeri őket s ez a közismertig — jelentős tény. Annál jelentősebb, mivel ott állnak melletted az eleven tanúi, hívei, értékelői és ócsárlói, korabeli és későbbi hazugjai ennek a kornak, az elmúlt életnek. Számos szerzőt olvasok napjainkban, kiknek írásai, vitajellegű cikkei, jegyzetei és emlékiratai a közülünk régen és nemrég távozottakról még sohasem nyerték meg tetszésemet, mert személyiségüket én is ismertem, mi több: közelről, talán lélekben is közelről. Ügy gondolom, elsősorban neki kell szót adni halála után. Közölni kell leveleit, feljegyzéseit, a vele kapcsolatos dokumentumokat és anyagokat. Vlagyimir Tyendrjaikov óriási irodalmi örökséget hagyott maga után. Ezt természetesen kiadjuk, sőt közlése már folyik, s a Novij Mir sem tekinthet el ettől. Márcsak azért sem, mivel Tyendrjakov évek hosszú során folyóiratunk szerzője volt. Okból különben akad elegendő s elbeszélései közreadását folytatva adósságunkat nemcsak vele, de közvéleményünkkel szemben is lerójuk, mely újból és újból meg kell hogy győződjön róla, minden korban voltak írók, akik képesek voltak nevükön nevezni a dolgokat, mert másképp nem létezhettek. Kiknek szava — bár lehet, hogy idővel mások választékosabb és bölcse bb megnyilvánulásai háttérbe szorítják — mégsem veszti el úttörő jelentőségét, vagy legalábbis megmarad mellébeszélés nélküli, tisztes próbálkozásnak. Szavuk újból és újból meglep bennünket kérlelhetetlenségükkel, azzal, hogy egy csöppet sem félnek, hogy miatta összetűzésbe kerülnek valakivel, hogy észreveszik valakinek kopaszságát vagy sántaságát, valakinek a hebegését, azzal, hogy eszük ágában sincs leplezni önálló — gyakran nyíltan szubjektív és nem igazolódott gondolatukat. A történelem ugyan nem fogja azt igazolni, mégis elidőzünk nála, mint a maga nemében első és a szerzőre jellemző próbálkozásnál. Úgy érzem ott kell, hogy legyen mind a mai napig köztünk, élők között, amíg jelleme, arca, stíliLsa érdekes számunkra, lebilincsel és felkavar. A szó először az övé, s ezután jöhetnek majd a visszaemlékezések. 1
