Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1-2. szám - KOVÁCS IMRE EMLÉKEZETE - Erdész Ádám: Társadalomkutatás, modernizáció, politika (Kovács Imre magyarországi pályája) (tanulmány)

Kovács Bélát. Az utolsó nagy rohamot 1946 őszén indította. A parasztképviselők többségének támogatásával megkísérelte helyreállítani a Nemzeti Parasztpárt autonómiáját. Augusztustól a pánt novemberi nagyválasztmányi üléséig tartott az Erdei és Darvas, vezette kommunista csoport kiszorítását célzó akció. Egyidejűleg, hogy a demokrácia bázisát erősítse, közeledett a Kisgazdapárt centrumához. A Válasz novemberi számában újra hatásosan kifejtette demokrácia-koncepcióját. A demokráciát a kisebbség jogait maximálisan tiszteletben tartó többséguralomként definiálta. A lehetséges alternatívákat sorra véve globális és totális demokráciáról beszélt. Egyetlen rövid rész is világossá teszi, hogy mit értett a szokatlan terminusz techni- kuszokon: „A globális demokráciában elfér az egész nemzet, ia totális demokrácia Prokrustes-ágy, amelyikbe csak fölösleges részeinek amputálásával lehetne belepréselni, belegyömöszölni;” Az őszi offenzíva csak időleges részsikereket hozott. Ellenben Révai József „dliisimerte”, hogy Kovács Imre rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek a kommunista-ellenes erők összefogásához szükségesek. Ez Kovács Imre nyilvános ellenséggé minősítését jelentette. Megszaporodtak az ellene irányuló támadások; ekkor kezdték sértett hiúságát, vezéri ambícióit emlegetni. Vajon mennyi igazságtartalma volt ezeknek a támadásoknak? A Néma forradalom miatti, három hónapos fogházbüntetést hozó bírósági ítélet után írta Kovács Imre egyik barátjának a következő sorokat: „Tudod, az ilyen ítélet némi kiábrándulással jár. Az ember valahogy kételkedni kezd a dolgokban, és gyakran teszi fel magának a kérdést: van-te megoldás? Nem akaróik itt rezignálni, de napokig úgy éreztem és gondoltam, hogy nincs. De amint az ember szétnéz, akaratlanul is problémákba ütközik, és 'találóan írta Illyés Gyula egyik versében: nem menekülhetsz! Bárhová is kerülsz, bármit is teszel: nem menekülhetsz!” Az idézett mondatok magánlevélből valók, nem a nyilvánosságnak szóltak, s ez még hitelesebbé teszi a leírtakat. A lélek mélyéről fakadó elkötelezettség roppant erős ligazságérzettel és büszkeséggel párosult. Kovács Imrének a vonat ablakából megpillantott, összebilin- cselt ilábú lovakról is az jutott eszébe, hogy milyen megalázó a szabadság hiánya, a szölgaság. A személyiség lényegévé avaitódott szereptudat jó belső és külső adottságokkal párosult. A korttársafc szerint egyforma otthonossággal mozgott a paraszt- udvarokban és a pesti szalonokban; itt is, ott is tudott figyelmet és bizalmat kelteni maga iránt. Gyors felismerő- és oselekvőkészsége a legválságosabb pillanatokban sem hagyta cserben. Voltak olyanok, akiket a sikeres ember önbizalma irritált, de a magabiztosságon kívül vajmi kevés igazságtartalma volt a korabeli támadásoknak. ,

1947 már az utóvédharcok ideje volt Kovács Imre magyarországi életében. A szembeforduláshoz Kovács Béla februári letartóztatása adta meg a végső lökést. Tanúja volt annak, hogy a legnagyobb magyar parlamenti párt — mentelmi jogot élvező — vezetőjét egyenruhás szovjet rendőrök és katonák elhurcolták. A letartóztatást követően kilépett a Parasztpártiból, és ellenzékbe vonult. Jól látta, hogy a Szovjetunió befolyása alá került országokban azonos forgatókönyv szerint zajlanak az események. 1947. április 18-án elmondott nagy parlamenti beszédében szemléletesen mutatta be, hogy a kommunista párt úgy működik, mint egy malom, ami állandóan jár, kiértékel, darál mindaddig, amíg egyedül nem marad a porondon. Az 1947-es szeptemberi választásokon még elindult. Mint ellenzéki képviselő öt kerületben is mandátumhoz jutott, de magyarországi napjai már meg voltak számlálva. Híreket kapott, hogy az Andrássy út 60. vallatószobáiban egyre többször kérdeznek róla. Sejtette, hogy ő desz a következő koncepciós per egyik áldozata. Amikor már a lapok is Pfeíffer-Kovács összeesküvésről cikkezték, döntött: az emigrációt választotta. Immáron hem a jövőt, csupán a túlélés esélyeit latolgatta. Nem a nemzethez szólt, hanem a néphez. Legutoljára már csak annyit, hogy a magyar nép, mint a préritűz- ben bölénybőrt magára húzó indián, burkolódzék be a kultúrájába, a hagyományaiba, a szokásaiba, vegye elő a passzív ellenállás oly jól ismert fegyverét — s a magyarság a következő évek megpróbáltatásait is túl fogja élni.

114