Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Hauber Károly: Varga Dániel: A nagy érzelmektől rugalmasan kell elszakadni (kritika)

szolidált fiatal. Építészmérnök egy átlagos vállalatnál, s ha nem is rajong munkájáért, még nem ábrándult ki belőle. Látszólag tartalmas ifjúkor áll mögötte: érdekes kalandok, kisebb s nagyobb szerelmek bukkannak föl emlékeiben. Van lakása (garzon), vannak barátai, s a szerelem sem hiányzik életéből: egy szép elvált nőhöz fűzi gyengéd kapcsolat... Konszolidáltsága azonban csupán látszólagos, s nemcsak azért, mert körülményei úgy alakulnak, hogy kénytelen szembenézni a létünket minduntalan fenyegető veszélyekkel. A regény végén szerelme férjhez megy, édesapja pedig tüdőrákban meghal. Ám e „külső” motívumok inkább csak kísérik, esetleg fölerősítik mélyen belülről fakadó válságát. Az foglalkoztatja őt mindenekelőtt: mit kellene tennie, hogy kiléphessen a tucatlétből, hogyan kellene cselekednie, hogy sorsát ne szerepként élje meg. E gondolatok állnak eszmélkedésének középpontjában, s e ponton világosul meg az is, miért készülnek a feljegyzések, miért fordul Madocsay Péter az irodalomhoz. Számára az írás alkalom, hogy létét autentikussá tegye, tartalommal töltve meg általa a könyörtelenül szárnyaló időt. Ahogyan egyhe- lyütt expressis verbis is megfogalmazza: „Szeretném beépíteni magam a tárgyakba, a körülöttem zajló, legyen: banális és kisszerű eseményekbe, szeretném beépíteni életem ezekbe a papírlapokba. S eképp a pontatlanság nem egyszerűen »szakmai hiányosság« vagy hazudozási hajlam jele, hanem lényegénél fogva: öngyilkosság.”

Bármily paradox, itt derül fény arra is, hogy a mű nem csupán egy egyén sorsát tükrözteti, hanem egy nemzedék életérzéséről, lehetőségeiről is hírt hoz. Madocsay Péter a nyolcvanas évek fiatal értelmiségének tipikus képviselője. Ez a generáció (bár él benne a tettvágy) demokrácia híján a reális társadalmi cselekvésben nem valósíthatja meg önmagát, elutasítja azonban az előtte járó nemzedék pénz- hajhász, csak az anyagi javakkal törődő életszemléletét is. Marad tehát számára a szórakozás és az öncélú filozofálgatás (mindegyikre bőven találunk példát a regényben), a tartalmas élethez azonban ez igen kevés. Nem véletlen így, hogy a könyv egyik leghangosabb szólama a szorongás; Madocsay Pétert gyakran keríti hatalmába ez, akár a panelházakban lakó emberek életére gondol, akár az utcán szemléli a tömeget; sőt némely látomásában a közös pusztulás is megjelenik.

Fontos problémákkal foglalkozik Varga Dániel könyve, s korántsem igénytelen formában. Törekvései számos ponton újabb prózánk jónéhány képviselőjével roko- nítják. Az írói kifejezés lehetőségeivel való viaskodás például Ottlik Gézához s az őt példaképnek tekintő írónemzedékhez kapcsolja, a hatalmas idézetanyag s az irodalmi utalások sokasága leginkább Esterházy Péter írásaira emlékeztet, míg a leírások képeinek némelykor már-már szürrealisztikus komplexsége leginkább Hernádi Gyula s Jókai Anna legújabb műveit idézi. Mindez azonban csak igen kevésszer hat utánzásnak; alighanem inkább csak öntudatlan áthallásról beszélhetünk. E szmpont- ból valóban igaza van a szerzőnek, amikor regénye fülszövegében ezt írja: „Abban reménykedem, hogy ez a könyv, ha több jó nem is mondható el róla, de legalábbis: »szuverén«.”

Hogy mégis hiányérzetünk támad a könyv olvastán, az abból fakad, hogy Varga Dániel gyakran túlságosan is megértő volt önmagával szemben, s az alkotás gyötrelmeinek vállalása helyett engedett a tetszetős, ámde olcsó ötletek csábításának. A mű makrostruktúrája kevésbé, a mikrostruktúra annál inkább megsínylette ezt. Az előbbiről szólván elsőül: némely eszmefuttatása nemcsak az olvasói élményt károsítja meg, mert úgy érezzük, fárasztó és fölösleges kitérő, de közhelyszerű is, teljességgel nélkülözi az eredetiséget. Ilyen például az a rész, ahol Madocsay Péter barátjával a „sztoicizmus szellemében” beszélget, sokszor szó szerint idézve az irányzat nagyjait. Az efféle futamokat azonban úgy-ahogy még igazolhatja a fikció (hisz Madocsay Péter ötletszerű följegyzéseiből építkezik a regény), ám nehéz volna a mű egyéb fogyatkozásait is az elbeszélő-főszereplőre hárítani. Nemcsak azért, mert így nem is lehetne megbírálni a könyvet, hanem mert ezek végső soron az író alkotásmódjáról árulkodnak. Az idézőjelek, a zárójelek, a kiemelések gyakori használatát már említettem. Nos, ezeknek sokszor nincs más funkciójuk, mint hogy érzékeltessék: mily nehéz dolog elbeszélni, a külső és belső valóságot árnyaltan kifejezni, hiszen lépten-nyomon közhelyekbe botlunk. Ez pedig, ha a mű egyik legfon1149