Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Villányi László: Csiki László: Titkos fegyverek (kritika)

janak le a búzamező szélére, ahogyan a gyerekek az iskolában tanulták. Azt hiszi, Magyarországon él, s Mátyásnak, nem Mihai-nak hívják a falon függő királyt. Az anya meséli Tibinek: „Mert ott nálunk, a faluban mi volt? Kuláklista, közben meg főnöki vadászatok... amikor a házigazdák a mama nevére akarták Íratni a cséplőgépet, mert ha nem, kuláklistára kerülnek, a mamának meg úgy sincs semmije, csak a neve, s az is rossz, és úgyis csak értelmiségi, egy olyannak meg mindegy. Annak sehogy se jó”. Az apa mondja el, hogy vízimalmokat, vízifűrészeket kell szétveretnie, pedig azok többet termelnek együtt, mint a gyár, amelynek nem a nevét írják a kapu fölé, hanem azt: „Éljen a párt”. Jenő bácsi meséli, hogy a faluját kettébe vágta a határ. Azt sem tudta, hogy budira idegenbe járt-e, vagy haza. Jenő bácsi mutat egy képet Tibinek a felvonuló vasgárdistákról, amit úgy közölnek az újságok évfordulókon, hogy festékkel amputálják az öklöket, mert így baloldali lesz az egész. Jenő bácsi mérgelődik eképp: „A politikai kuplerájos! Ö közvetítette az úri ringyó- kat a francia diplomatáknak, potentáltaknak, éveken át. Így nyerték meg maguknak a jóindulatukat, még az első háború előtt. Ágyban lőtték szét a mi hazánkat, picinyem”. Mária néni jelenti ki: „Bizony, a történelem is csupa ízléstelenség”. Róza néni meséli a kollektivizálásról: „Luka László is hiába rakta ki a pisztolyát a szónoki emelvényre a maga szülőfalujában, hogy azzal majd megmutatja a reakciósoknak, nem lehetett bevinni ezeket sehogy se”. Tibi a következőket szűri le magának: „A tankönyvünkben azt írták: mozgásban az egész ország. Vitték. A veres kőlapokat, amelyikeken bújócskát játszódtam hittanóra után, nagy épületek falára mal- terozták, amelyikben aztán rólunk határoztak. Rólunk mindig máshol döntöttek”.

Említettem már, hogy a könyvet élvezet olvasni. Árad belőle a költészet. Legyen az akár a legnegatívabb regényalak. Legyen az egy apró történés, mint mikor a körhintán Jenő bácsi arra biztatja Tibit, hogy köpjön, hátha eltalál valakit. Ö köp is, de a szél visszafújja rá. Ilyen metaforikus fogalmazásra bukkanhatunk: „Mindig másról beszéltek, mint amiről kellett volna, vagy amiről valójában akartak. Szörnyű szövedék lehetett bennük, bármelyik szálat húzta meg az ember, az egész kibomlott, és mindegyre elszakadt az a szál is. Ragacsos kis bánatok lógtak a végén”. íme egy leírás: „A település meg kiterítkezett a völgy túlsó oldalán, valahogy úgy, mint egy körhinta a templomtoronyra akasztva: már-már szabályos kör alakban lebegett a reggeli ködben, elfogyva-kenődve a szélein. A magas útról nézve alattam hevert az épülő új gyártelep a régi helyén, szerteszórva: csövek, gerendák, egyebek, akár egy óriási marokkójátékban”. A költészet hatja át azokat a bölcsességeket is, amik szép számban akadnak a regényben. ízelítőül néhány: „Könnyű annak, aki szép, az egy foglalkozás”. „Ki vagyunk szolgáltatva mindenki képzeletének”. „A hűség egyvalakihez, nyilván abból adódik, hogy félünk az összes többiektől, vagy csak az üres tértől”. A költészetet sokszor egy-egy hasonlat teremti meg. „Az ajtók zsanérjaiba minden hónap harmadik napján szalonnadarabokat raktak, ez is azért nyílt olyan halkan, mint egy nagyregény, amelyikbe beleszartak”. „Ezek a nők meg éppen úgy szét voltak nyitva itt, mint otthon egy-egy misekönyv..„Ducu bácsi azonban nevetett, foga hősi emlékműként állt a szájában.” Ezeket a hasonlatokat már csak ezért is idéztem, hogy érzékeltessem a Csíki Lászlóra jellemző finom humort.

A regényből áradó költészet teszi igazán átélhetővé a kegyetlen történelmi helyzetet, Tibi reménytelennek tűnő sorsát, azt, hogy viszonya minden alakhoz vagy negatív vagy ellentmondásos. Költészet csillan egy-egy szóban is: pl. „játszódtam”. A szavak a legfontosabbak „amelyeket értettem, nem az események” — olvashatjuk. Ezért esik jól Tibinek kimondani a „csillagágyú” szót, ahogyan ő a távcsövet elnevezte. Ezért mondja azt, hogy a „skorbut” jó szó, „majd használni fogom valamire”. A szavakból merít erőt. Folyton fogalmazza, újrafogalmazza megfigyeléseit, emlékeit. Tisztán akar látni. Nem akar hasonlítani a körülötte tengődő emberekhez. így ő az, aki szavakat talál a kollektív tudatalattihoz: „Nem tudtam mit akarnak kezdeni a múltjukkal. Félig emésztett darabjait mindegyre kitálalták, és elkívánták, hogy szépnek lássam, pedig nem is hasonlított az eredetihez. A régi történéseket titokzatos okokként tüntették fel. Egész országokat sirattak, és az utcára is alig-alig merészkedtek ki egyedül. Aztán úgy tértek haza, mint kire rádőlt a templomtorony. Zsigeri sötétségben erjedt bennük a múltjuk, és mintha gyomortágulást okozott volna: állandóan és kielégíthetetlenül éhesek voltak”.