Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Dérczy Péter: Ég és föld között (Pályi András: Éltem) (kritika)

lójában egy harmadikat tételez. Illetve, egy sajátos harmadikat. A kapcsolatot ugyanis magam részéről — s ez talán nem a szerkezet túlfeszített értelmezése — anamorfikusnak gondolom, s ebből a szempontból mondom azt is, hogy sajátos harmadik történetről is szó van. Az anamorfia képzőőművészeti fogalom elsősorban. Azt a fajta ábrázolásmódot takarja, amikor is egy kép egy bizonyos nézőpontból mutatja meg csak igazi struktúráját, vagyis ad egy nézőpontot egy szemszögből, s aztán ad egy másikat egy másikból, ez utóbbi azonban csak egyetlen pontról látható. Az ábrázolásnak persze, többféle variációja van. Idetartozik az is, amikor a képen megjelenített alak, bárhonnan tekintünk rá, mindig ránk néz. Ez sem idegen, sőt, a könyv szemléletmódjától, a két történettől, ez azonban már létértelmezési szinten lehet érdekes a befoga-' dó számára. Én még szerkezeti szempontból szólok csak erről. Innét nézve, a két történet az anamorfiának egy speciális változatát adja; azt az esetet, amikor két kép szerepel egy műalkotásként, de sajátos összerendezettségben. Ebben is lehetnek változatok: a két kép például, teljesen önálló, de egy szempontból mégis a kettő egy harmadikat ad ki, ha a kettő közé egy tükröt teszünk, mivel hogy a festő is tükörből festette-rajzoha. Páiyi könyvében talán erről is beszélhetünk, de véleményem szerint még inkább arról az esetről, amikor is egy furcsa hierarchikus rend szerint szerveződik meg a kép: mégpedig úgy, hogy az egyik kép majdnem teljesen önálló, a másiknak viszont erőteljesebben az a funkciója csak, hogy ha a tükröt a kettő közé tesszük, akkor egészüljön csak ki igazán az első. Például, egy alakos kép, valószerűen megalkotva, de egy részletében nincs kibontva, míg a másik kép esetleg nem is figu- ratív; de ha a kettő közé teszünk egy valamilyen, torzító vagy nem torzító tükröt, akkor az első kép nem megfestett keze például előtűnik a második kép és a tükör által. A képzőművészetben ez egy ősi eszköz, talán arra, amit nem szabad, amit nem lehet elmondani. Az Éltem és a Másutt bizonyosan ilyen anamorfikus viszonyban áll egymással, ahol is az utóbbi ebből következő funkciója (mint láttuk kidolgozatlanabb, kiegyensúlyozottabb, szerkezetileg tradicionálisabb, stb.), hogy kiegészítse az előbbit; hogy olyan fényt vessen rá, mely végül is teljessé teszi azt, amely nélküle nem lehetne lehetséges. S ez azt is jelenti, hogy a két kép, illetve itt a két történet eltéphetetien szálakkal kötődik egymáshoz, egymást tételezik, nem létezhetnek egymás nélkül, még akkor sem, ha nem egyenlő a viszony közöttük. Éppen ezen anamorfikus viszony által bonyolultabb a kapcsolatuk. Hiszen kimutathatnám, s erre utaltam is már, hogy lehetne ez a viszony például oly módon felépített, hogy ellentételező: ani- mális lét — tudatos lét tartalmi szinten, bizonytalanság, zaklatottság, szaggatottság, stb. szemben a kiegyensúlyozottsággal, elrendezettséggel, stb. Itt azonban másról és többről van szó. A két történet szerkezetileg és tartalmilag is, a tükör által, egymásba olvad; igazi arcukat csak akkor fedik fel, ha ezt a tükröt közéjük helyezzük, akkor viszont a tükörben láthatjuk, hogy egy képről van szó — vagy ami ugyanaz, egy harmadikról, hiszen ami a tükör által látható, az sem ez teljesen, sem az teljesen: mégis ugyanaz. Ügy gondolom akár szándékolt, akár a nem, Pályi itt egészen különleges esztétikai elvet képvisel. A tükör itt, a szerző személyén túl (hiszen csak az által „festhette meg” a „képet”) ugyanis a befogadónak kell lennie. Ez azonban nem egyszerűen befogadás-esztétikai kérdés; nem arról van szó, hogy a mű léte akkor válik valóságossá, ha vele valamilyen viszonyba lép az olvasó/szemlélő, hanem itt ennél még egy fokkal bonyolultabb mechanizmus fedhető fel. A két történet ugyan életre kél, ha elolvasom, de csak akkor kél igazán életre, ha hagyom, hogy bennem mint

1141