Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Dérczy Péter: Ég és föld között (Pályi András: Éltem) (kritika)
tükörben egymásra vetítőd jenek. S így, ahogy a két történet egymástól elválaszthatatlan, ugyanígy tőlem mint sajátos tükrözési (s itt nem esztétikai, ismeretelméleti tradícióról beszélek) középponttól sem választható el. Talán mondanom sem kell már, hogy mindez egészen bonyolult műalkotásbéli, poétikai és világképi összetevőket fed, s ebben, például, a befogadásban, Pályi kivételes intenciókról tesz tanúságot. Ha ezen hosszadalmas és a szerkezetet, poétikai megképzettséget érintő eszmefuttatások után rátérek némely tartalmi-világképi elem értelmezésére, akkor ezt nem az előzőekből elszakítva teszem talán ,sőt, éppen ezek majd ezen „egyszerűbb” kérdéseket kell hogy megvilágítsák. Arra a primitív kérdésre kellene tehát válaszolnom, hogy akkor miről is szól Pályi két története?! Ügy gondolom, a szenvedésről, az elhagyatottságról, még inkább a magárahagyott- ságról, filozófikusabb terminussal, a létbevetettségről. E szavak nem értelmezések, csak hívószavak arra, miről is szólhat a két történet. Két főhősnő, az egyik, Maday Veronika, a tudattalan létezés szintjén, míg Teréz a tudatos létezés szintjén: ám egyik sem létezik a másik nélkül, illetve mindkettő eltérő szinteken, ugyanattól a léttől magárahagyott. Az egyik felfogja, a másik csak elszenvedi. Mindkettejük igazi létbeli problémája a létezés lehetséges ideje és valósága. Maday Veronika öregen, betegen fekszik ágyában s víziói állandóan a körül forognak, hogy még soha nem élt, mert soha nem tudott valóságos idejéből kiszakadni, mindig is egy animális, lelki szegénység szintjén élt. Valóságos és vizionárius emlékei vagy jelenbéli történetei mind azt idézik, hogy a végletekig kiszolgáltatott és magárahagyott emberről van szó. Élete a vegetálással volt egyenlő, noha mindig valami másra, másutt levésre vágyott öntudatlanul. Életének egyetlen pillanata — s mint utaltam rá, ez sem dönthető el, hogy valóságosan vagy csak képzeletben — az a szeretkezési pillanat, amikor életében először kielégül igazán (bár akkor sem a szó normális értelmében); ekkor villan fel a létezés egyik esszenciális pillanata, jellegzetes módon, a pillanat szintén „animális”. Pályi Maday Veronika történetében tökéletesen vegyíti a már említett valószerű és jelképi sorsot. Ha tetszik, a főhősnő élete története szociográfikusan és mélylélektani alapon is hiteles. A lelkileg érzékeny, fogékony nő sorsa egyfelől, akit a valóság — a férj, a környezet — durvasága előbb csak túlérzékennyé, majd frigiddé s végül átkozódóan gyűlölkö- dővé tesz. Körülötte a környezetrajz, a pozitivista értelemben értett miliő tökéletes, sőt ebben a vonatkozásban Pályi a gyerekkortól az öregségig teljesen hiteles fejlődésrajzot is kínál. A befogadó éppen ezért érti ezt a szintjét is a történetnek, de el tudja fogadni azt is, hogy a szenvedés, a létbevetettség, mely éppen e szegénységben gyökerezik, ennél valamiféleképpen több is, általánosabb is. Artikulálatlan szenvedéstörténet ez, ha a főszereplő szemgszögéből látjuk — s onnét látjuk természetszerűleg. A történet egyszerre szociológiailag megokolt, s ugyanakkor magyarázhatatlan is, amennyiben egzisztenciális szorongások, félelmek kifejeződése. Egy sors, melyet kauzálisán is így láthatunk, de fontosabb, ha mint a megmagyarázhatatlan lét jelképiségét látjuk benne. (Csak zárójelben jegyzem meg, — s ez teljesen szubjektív —, hogy a történet, s legfőképpen a főhősnő alakja, jelképisége és valószerűsége egyszerre, leginkább Németh László Gyászának Kurátor Zsófiájára emlékeztet. Nem véletlen, hogy a Gyásznak is ilyen szélsőséges értelmezési pólusai lehetségesek: a szociográ- fikus hiteltől a létértelmező elvontságig.) Fontos itt még azt is megjegyezni, hogy az Éltem hősnője az említett katartikus pillanat után végül is vissza- h’ull oda, ahonnét indult. Az élvezés mint sajátosan animális és isteni pillanat 1142
