Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Dérczy Péter: Ég és föld között (Pályi András: Éltem) (kritika)

rágtam magam azon, amit írtam.”) (246. o.). E zárlat nemcsak a nézőpontot rögzíti, de az elbeszélői szituációt is, valamint a legfontosabbat, a perspektívát. A Másutt története egyfajta jelenből idézi fel a múltat. Az elbeszélői szituáció tehát az a konvencionális helyzet, amikor is az elbeszélő — aki itt is azonos a főhőssel — visszatekint már elmúlt, múltidejű eseményekre. A narrátor tehát már ismeri az elbeszélendő eseményeket, azokat csak felidézi, tehát mindenesetre távolságból szemléli a történetet, felső perspektívából tekint-tekinthet az eseményekre. A zárókeret mind az időbeliséget megadja, — egyfajta jelenből idéződik föl az egész —, mind a nézőpontot, elbeszélői szituációt és perspektívát. Innét tekintve teljesen egyértelmű, hogy a zárlatig elbeszéltek múlt idejű események, a jelent éppen ez a néhány záró mondat képviseli. A sajátságos mindentudó elbeszélői perspektíva, ötvöződve az egyes szám első szemé- lyű előadásmóddal, megintcsak olyan elbeszélés felé irányítaná a szöveget, amely valóban tudósítana arról, mi történt. A napló, az emlékiratforma meggyőzi olvasóját, hogy egy megtörtént eseményről van szó; a szöveg tehát két- részre bomlik: múltra — melyet újra idéz és elmesél a narrátor — valamint jelenre, arra a pozícióra, melyből az egészet elmeséli az elbeszélő. Szerkezetileg ez egy meglehetősen szokványos, tradicionális építkezés. A zárórész szövegszerű és időbeli különállása e tradícionalitást megerősíti. A szerkezet így — más elemeiben is egyébként — kiegyensúlyozottságot, elrendezettséget, nyugalmat tükröz. Nemcsak mindig pontosan tudható, mi történt, de az is mikor és hogyan, sőt a megtörtént esemény — a szerkezet felidéző jellege miatt — reflektált is. Az előzőekben elmondottaknak az sem mond ellent, hogy a főszövegben — ez lenne maga az emlékirat, s ettől formálisan is el van választva a „perspektivikus” rész — igen gyakran egyébként a jelen idejű grammatika az uralkodó, ez azonban ugyanúgy csak a múltra vonatkozik, funkciója az in- tenzifikálás lehet.

Visszatérve a reflexivitásra: természetesen maga a forma feltételezi — az előbbiek értelmében — ezt, de az elbeszélő-főhős személye is: hiszen Avilai Szent Terézről van itt szó, azaz profán fogalmazásban, egy értelmiségi személyiségről. Ebből is következik, hogy a Másutt egész megkomponáltsága sokkal kevésbé épít az érzékletes és valószerű megjelenítésre, s sokkal inkább támaszkodik az események önértelmezésére, reflexiójára. Hogy úgy mondjam, Teréz •— aki tehát nem is egyszerűen fiktív személy — a tudatosságnak egy másik szintjén helyezkedik el, mint Maday Veronika; ami vele történik, azt ő képes értelmezni, átlátni — legalábbis egy bizonyos pontig. Ez a „bizonyos pont” aztán lényegében a Masniinak is és az Éltemnek is centrumává válik; ez az a „pont”, amiről valójában mindkét történet „szól”, de erről később. A Másutt formai megjelenése, érzékletessége, az, hogy végül is a valóságos személyiségtől nem szakadhat el teljesen, tehát bizonyos „történelmi hitelre” is kell törekednie, s végül maga az értelmező hős alkalmazása, azt jelenti, hogy némileg haloványabb, talán kevésbé is kidolgozott, mint az Éltem. Mateforikusan úgy tudnám egymáshoz hasonlítani őket, hogy az Éltem egyszerre metaforikus és valóságos sorsrajz, noha itt is ragyogó valóságelemekkel találkozhatunk. A megforrnáltság eltérő szintjeit azonban mégsem tartom igazán lényegesnek, mert úgy hiszem, ez nem a tehetség korlátáit jelzi, hanem éppen az építkezés- mód sajátos tudatosságát. A két történetnek ugyanis viszonya van egymással, olyan eltéphetetlen szálak fűzik össze őket, melyek már nem véletlenszerűek, hanem szerzői intenciók kérdése. Ügy gondolom, a két történet kapcsolata — nemcsak tartalmi, szövegszerűen is kimutatható viszonyokra gondolva — va1140