Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Dérczy Péter: Ég és föld között (Pályi András: Éltem) (kritika)

elemzés majd rámutathat arra: miért valóban nem hagyományosan felfogott történetek ezek.

Távolról kell kezdenem. Az Éltem című szöveg formáját illetően talán kisregénynek nevezhető. Főszereplője Magyar Lászlóné Maday Veronika, idős asz- szony, aki egy pestkörnyéki faluban él. A történet az ő előadásában egyes szám első személyben tárul elénk, mintegy a főszereplővel, mindvégig az ő elbeszéléséből, az ő nézőpontjából értesülhetünk arról, ami egyáltalán történik a műben. A szövegben észlelhető leírások és párbeszédek is e narrátor szemszögéből ábrázolódnak. E perspektívát a szövegben végig semmi sem bontja meg. Az elbeszélői perspektíva tehát természetszerűleg közvetíti csak azt, amelyet Maday Veronika tud a világról, ami vele esett vagy esik meg. Az elbeszélő szituációt a szöveg indítása határozza meg: az idős asszony betegen fekszik ágyában, lázas belső monológja görgeti magával az eseményeket. Ez az elbeszélői helyzet lenne a szövegben az elbeszélés jelen ideje, s kezdetben úgy tűnik, hogy ez majd jól nyomon követhető lesz a műben. Viszonylag pontos időmeghatározásokat kapunk: „Sötét van még, három óra sem lehet.” (7. o.). Majd: „Följött a nap, reggel van.” (11. o.). Néhány oldallal odébb azonban már bizonytalanabb az időkijelölés; de még mindig látszólag egyfajta kronológiát követ: „Délutánra járhat a nap...” (19. o.). E néhány konkrét, napszakokhoz kötődő időbeli fogódzó után azonban már a történet alapideje, jelene sem követhető. Mindössze annyi mondható el róla, hogy valamiféle jelenidőben játszódik le a történet, de hogy pontosan mikor és mennyi idő alatt, azt még nagyjából sem lehet kikövetkeztetni. E jelen időhöz képest a szövegben érzékelhetők olyan események, jelenetek, melyek bizonyosan a múltban történtek, mint például, a gyermekkor, az ifjúság stb., stb. egyes részletei, töredékes eseményei. Ezek azonban kimerevített képek, nem folyamatosak, hanem statikus jellegűek; az idő — azon túl, hogy nyilvánvalóan korábban megtörtént dolgokról van szó — sem mint konkrét meghatározott pont, sem mint folyamat nincs jelen bennük. Az időbeliségüket tekintve tehát, a jelenidejű és a múltidejű események között valójában nem lehet különbséget tenni: egyszerre játszódnak, egyszerre idéződnek meg az elbeszélő belső szövegében. Sőt, a két sík egybecsúszik. Ezt a grammatikai időhasználat is erősíti; nincs következetes jelenidejű nyelvhasználat a jelenre s múltidejű a múltra, a kettő keveredik a belső elbeszélés intenzitása és belső logikája alapján.

Az ugyan kikövetkeztethető, hogy az elbeszélő idő jóval kisebb, rövidebb, mint az elbeszélt idő, hiszen Maday Veronika belső monológjából végül is egy egész élet feltárul, mégha igen töredékesen'is. Az elbeszélő időnek pedig ennél mindenképpen rövidebbnek kell lennie, ezt azonban a befogadó véleményem szerint nem tudja eldönteni. Magam hajlanék arra, hogy itt — már az elbeszélői szituációból következően is — egy sajátos „pillanatról” van szó, arról a pillanatról, melyet a másik történet főszereplője fogalmaz meg — lévén a tudatosság másik szintjén —: „S amikor elragadtattam a földről, majd hosszas küzdelem után visszapréseltem magam a kórus kövére, még mindig ugyanaz a pillanat tartott, vagyis a kontempláció idejének a vége.” (225. o.) Ennek az sem mond ellene, hogy a szöveg indítása, mint láttuk, látszólag bizonyos kronológiát tart. Ugyanis az elbeszélő a szöveg egészében meglehetősen bizonytalan narrátornak tűnik, s amit elmond, felidéz belső monológjában azok az események, töredékek, jelenetek a valószerűség és a valószínűség különböző szintjein helyezkednek el. Ahogy az idők keverednek kideríthetetlenül egymással, úgy keverednek a narráció ezen rétegében a megtörtént és nem megtörtént esemé1137