Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Vasadi Péter: Elmélkedés egy emigráns lázas tévelygéseiről (Zalán Tibor: Hagyj még, IDŐ!) (kritika)
van-e bíró, belemondja az időbe (mintha egy dobozba mondaná) ezt a nem is szövegbe, hanem szövegtömbbe préselt jajgatást, könyörtelenségében Becket-i, és boldogtalanságában megingathatatlan dadogást. Az Álom Aquincumban gyönyörű. Az Énekek Énekének édestestvére: ez nagy szó, nagyon nagy szó! Alig merem leírni. Érthetlen szépség. Elolvassuk és megmeredünk a székben. Szinte félünk. Ennyire félelmetes az igazi szép? Igen, mert eny- nyire vagyunk mi igaztalanok, a szép pedig ennyire igaz. Ezért esünk üdvös istenfélelembe, ha megérint minket Isten szépsége. Boldog emberiség lesz az, amely a félelemtől már nem reszket, mert tud félni. Zalán Tibornak ez a verse mögüle tör át Zalán Tiboron és elénk áll, mint egy angyal. Tudjuk „korábbról”, ők, az angyalok iszonyúak. Csupa egymondatos sor. Csupa áttetsző értelem a költészet titokzatos önállóságában és egyszerűségében. A költő olyan sugallatokat kapott e sorokban, amelyeket ma már talán nem is szeret, másra törekszik; nem számít. Nem a költő számít. Ez a vers állni fog. Legyőzhetetlen. Ábrázolhatatlan. Kibújt, örökre kivágta magát átkozott hiúságunk bilincseiből, hazug műtéteink kései alól, rohadt nagyképűségünk magyarázkodásai közül. Könyörögjünk! „Meleg húsodból oldd fel vacogásom.” A Befejezetlen vers komor, nagy teherhordó állat. Olyan, mint egy ezüst szalagokkal földíszített fekete bivaly. A szeme mélyén legyűrt haragok sötétednek, domború, bársonyos mégis ez a szem, s bíztatása így hangzik: szerelemben találok magamra! „Körülrág Isten”, megemészti értem a világot, nem hagy a rosszba beledög- leni, nem hagy belétek dögleni. A vers különböző hosszúságú sorai ugyanolyan „hosz- szúságú” fájdalmat hordoznak, konokságot és nyugalmat, s e három tulajdonság együtt elég a verssorról verssorra épülő gondolati tisztasághoz, mely lassan tűnik elő, mint egy arc, madárkarom nyomokkal a homlokán. Költőnknek minden kötetében vannak olyan versei, amelyek a tisztaság utáni vágyat tanúsítják, de egyes köteteit ez a vágy szenvedélyesen áthatja, és sóvárgássá fokozódik. Mégis, vigyáznunk kell a Zalán Tibor szavaival és verseivel kapcsolatos következtetéseinkre: mindent összevetve, őshonos garabonciással van dolgunk, rab- laisi gyerekkel (nem fenegyerekkel), akinek a legegyértelműbb szavai is — az értelmezés pillanataiban — különös táncba fognak s többértelművé válnak. Ezt tudva is a Megkésett megfáradt imádság című versét a költészet nagy vallomásai közé kell sorolnunk. A hét egységre tagolódó vers részeit egysoros lírai liaisonok kötik össze, s így olyan ez a mű, akár egy rózsafűzér, amelynek tizedeit egy-egy Miatyánk kapcsolja egybe; mintha egy így imádkozott, nagy Dávid-i zsoltárt olvasnánk. Csodálatunk oka nemcsak a vallomás megrendítő és tiszta nyelve, amelynek alázatos a hangja és kitárulkozó, hanem az az első sortól az utolsóig ható nyelvi egység, amely hitelessé teszi a kételkedést épp úgy, mint a hódolatot, az önvádat épp úgy, mint az önigazolást. Sokatmondó intimitás példája ez a két sor: „együtt vagyunk végre Uram hallgatunk az öröklétben kezünk összeér” * Ha van verseskönyv, amelyre azt lehet mondani, költői beszéd, ez a könyv az. Mai magyar költészetünk egyik legfontosabb „szája” mondja, többek között e beszéd áradásától, szenvedélyétől, kísérletező kedvétől, a szélsőségei által támogatott .„visszabeszélésektől” is becsületesen megtépdesve, lázaitól kicserepesedve. A könyv címére: Hagyj még, IDŰ!, könnyen asszociálhatnék így: Adj még időt! Ez csak egy áthallás. De talán Zalán Tibor lényeges titkát takarja. Akárhogyan is van, kérésének teljesedését szívből kívánom. (Szépirodalmi, 1988.) 1135
