Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Vasadi Péter: Elmélkedés egy emigráns lázas tévelygéseiről (Zalán Tibor: Hagyj még, IDŐ!) (kritika)
A kurzívan szedett címtelen kötetnyító s kötetzáró vers, mint két kemény fedőlap foglalja össze a kötetet. Bizonyos értelemben a leghitelesebbek közül valók. Helyzeti energiájuk, perlekedő hangjuk, egzisztenciális zaklatottságuk egymás nyomába hajtja a fontos állításokat, egymást űzi bennük szó és indulat. A költő etikai magatartása az értelmükre csupaszított mondatok előterében mintegy grafikusan rajzolódik ki. Nemcsak itt, a versről versre bontakozó s gazdagodó kötetben is érezzük a „szerelmes atyák” érintéseit: Vörösmarty, Ady (föld-, illetve testrengései okán), Pascal, József Attila s különös erővel Kassák Lajos, és talán Ph. Soupault s A. Breton surrannak el mellettünk. Nemcsak tiszteletreméltó, hanem nagy ez a csoport s mint mindig, költőnknél is eligazítást nyújtanak az értékeket és a tájékozódást illetően. Igaza van: „a költészet a fények terve”. És a pontosság paroxizmusa, teszem hozzá én. Ha a költészetnek olyan sodró telítettsége van, méghozzá a gondolat első megjelenési formájában is, mint ebben a kötetben, akkor különösen, egyébként a kérdéses sokféleség látszat-szépsége fenyeget. Mi a helyzet? A költészet engem nem csap be, de az én költészetem becsaphat. A nagy költészet mindig tudta — és mindig ösztönösen tudta — a pontosság és szabad lendület egységét: ellenőrzésem alatt tartom azt, ami elragad engem. Ez a fából-vaskarika a költészet egyik titka. Az hiszem, nehézkessé (nem kívánatosán különállóvá vagy sarkos, darabos felületűvé, hanem) ; akadozóvá, eldolgozhatatlanná teheti a verstestet az, ha a „kiömlő” verset túlságosan tiszteljük, egyes ars poeticák szerint babonásan nem merjük érinteni. A költő „szülőorvosi értelme s tudása” odavillant a forró szövegre és pont oda szúr, ahol meghúzódik az infektív levegőtlenség, a baktérium-telep, a szépen vöröslő gyulladás. Rusztikus és vaskos képzavarral szólva: át kell kazlazni a kiömlött anyagot. Ez azért nagy tapintatot követel, mert aki a versében hatósági tisztogatást végez ahelyett, hogy megtisztítaná anyagát a zavaró elemektől, az illetéktelenül cselekszik abban, amit ugyan ő hozott létre, de „tulajdonjogilag” nem az övé. Az ilyen félreérthető szövegek azonban mindig a mieink: „könyvekbe kerül majd kilyukadt gyomrod” (Hidegpróza). Nem túlbonyolított ez a sor?: „súlytalan csókok a földbe- rántó lét peremén” (A Föld játékai). Ez tisztázott-e? „És a véredben lassan bealkonyul a láz” (Átzuhan sorsodon a halál). S ez a sok nem kevés-e?: „gomolygó szerelem” — „gomolygó zenék”. „Hallom méhednek áldott mosolyát” (Erotomantikus nocturne). Ez pedig képzavar-gyanús túllágyulás: „könnyező-szívű gyermeklánykurvák”, nóta bene, a szerkezetet a jelzett szó keménysége majdnem megmenti. Hiányérzetünk mindig ott van, ahol kiderül, hogy a szerző leleményeit nem kíséri végig, esetleg többször is ellenőrző belső látásával. A kikívánkozó szó s kép papírt követel, és míg jegyzi az ember, a külső idő belsővé válik, vagyis a külső ösz- szeroppan, a belső meg elillanással fenyeget, s ebből a szellemi kollapszusból kell kimenteni a képet, mely szavakon ringatózik; mégsem állhatjuk el önmagunk előtt a mélyre, s mindig mélyebbre vezető utakat, mert nem biztos, hogy az első kollapszus az igazi, lehet hogy csak a hatodik az. Van asszociatív, van verbális ihletettség is, amikor a szótól a fogalomhoz, a fogalomtól a képhez ugrunk, ám akkor sem adhatjuk meg magunkat ön-bűvöletünknek: bűvöletlenül kell bűvölnünk. * Igazában Zalán is csak Zalántól tanulhat egyszerűséget: „igen Te megérted majd milyen szomorú volt az életem milyen kopott és mennyire örömtelen .. „mert én csak kiságyad fölé hajló halál vagyok bennem az elmúlás munkál s a rombolás gyönyöre növekszik .. (Episztola) 1132
