Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Vasadi Péter: Elmélkedés egy emigráns lázas tévelygéseiről (Zalán Tibor: Hagyj még, IDŐ!) (kritika)
A költő-nép sokféle bajba képes belekeverni magát. Az én tapasztalatom az, hogy ahány vers, a folyton megismétlődő alapbajok annyiféle fajtája. A lehető legna- gobb szabadságra vágyódik az ember, aztán egyszerre csak beleütközik a boldog gát- talanság következményébe, a túlbeszélésbe. Mivel azonban „szépen” beszél túl, azt hazúdja magának, hogy még a határon innen van; de a szép túlbeszélés is túl beszél. A túlrészletezésnek, mint bűnnek egy még nagyobb bűn a büntetése, a költészet halála: a magyarázat. A „szép” túlrészletezés lappangva alakul át túlmagyarázás- sá, és ennek már azt is megbocsátjuk, hogy nem is szép. A levegős, széttagolt versben nem mindig üres a két szintagma közti hézag, mert összeköti őket az átvillanó jelentés, de a költő forró nyomon jár, amikor ezt írja: „Szétesik körülötted a lét mint versedben a szerkezet” (Ahogy hullt a múlt), A versszöveg-bonyolítás egyik csapdája a sorozatos birtokviszony, amely monotonná teszi a hangzást és az értelmezést: „ ... fehér vérzését az égnek / pillangóvirágok robbanását... / ... vizek márványára...” (Don Quijote sír). Vajon meddig hiteles az asszociatív szabadság? A bőség elemei egy bizonyos határon túl egymásnak esnek, egymást ölik, mintegy arra figyelmeztetve a költőt: ez a tömeghalál annak következménye, hogy nem ott álltái meg, ahol kellett volna. * Elgondolom, hogy De Chirico-i vagy Yves Tanguy-i tájban áll ez a költői eszme, tehát olyan pillanatszülte lények között, amelyeknek árnyéka merőben más, mint árnyékadó teste, madáralakú kockák, cseppfolyós fatörzsek, piskóta-forma hajnalok fölött süt a női mellre emlékeztető Nap fekete háttér előtt és ez az eszme olyan utcán sétál, melyen négyszög árnyékú karika gurul át, és ebbe az impresszív szürrealista időbe mondja bele verseit egymás után; most derül csak ki, mennyire magyar. A De Chirico-i lét-hideggel és a Tanguy-i túlvilági térességgel szemben ez az eszme embermeleg, megszólító hevességű, és sűrű (mint egy mezővárosi piac pirkadatban), egyaránt ismeri a lázadást és az áhítat belső csendjét, az erős gondolatot és a monstreképiséget; magyarságát imponderábilis jelekből olvashatni ki, a szürreális kozmopolitizmus ellentéteként a nyomorúságos (érzelmi) helyhezkötöttséget, ahogy a perverzióig terjedő érzékiségének ellentéte a térden elmondott versimádság „apró leány kerek fehér hasán térképnyi vérfolt hazám”, A tenger ideje: „Elkínzott szemünkben könnyünk reszket — adj nekünk békét! adj kegyelmet!”, (Szelíd karácsonyi ének). „milyen állat hagyta véres székletét a menny küszöbén fázom...” „földre sújt ismét az arany igékkel összefércelt létezés" „madarak villámlanak párától terhes déli szélben" (A tenger ideje) Ennek az eszmének nagy életereje van, de nagy halálereje is. Az, hogy sarjadó és képekben szinte tobzódó, nem az életerő jele, hanem „technikai” tulajdonság; így fejezné ki a pusztulását is. A költészet nem más, mint ennek az eszmének a testie- sedése, a megtestesülése, amely még a hiányban, a nem-létezésben is képként érvényesül: az az állat, amely véres székletét a menny küszöbén hagyta, iszonyú állat lehet. Csak ennyit tudunk róla, de ez nagyon sok. Mellesleg, aki a menny küszöbét látja, az bepillanthat(na) a mennybe is. A látvány-kényszer azonban nem annyi, mint a látás. A látás itt mintegy a kényszer ellenében jöhetne létre. Elléphet-e a szent felé? Akar-e? Az — akár szürreális — élettények sürgető és makacs özönlése azonban lesöpri a gyomos útról a 1133
