Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Kiss Irén: A Theatrio Zalaegerszegen
tika már unalmassá, megkopottá vált a színpadon, tehát a színháznak új eszközteremtéssel kell „politizálni”. A szóban forgó rendező ezt a célkitűzését maradéktalanul meg is valósította A Notre-Dame-i toronyőr című, a találkozó nyitányaként bemutatott „romantikus musical”-ben, amelynek színrevitelénél, az utóbbi évek jóegynéhány kiváló rendezése után, most szövegíróként debütált — ugyancsak kitűnő teljesítményt nyújtva. A musical pillanatnyilag a zalaegerszegi színház legsikeresebb nagyszínpadi produkciója, Kemény Gábor szerezte zenéje ugyancsak kellemes és egyéni hangvételű; a rendező, Halasi Imre pedig a maga számára ugyancsak kötelezővé — és eredményessé — tette az új eszközteremtés kritériumát. A színvonalas szórakoztatás, a szó legnemesebb értelmében vett népnevelés (vagyis: esztétikai és erkölcsi nevelés) igénye jellemezte a THEATRIC) alkalmával bemutatott háziszínpadi produkciót is; Mario és a varázsló — Merő Béla rendezésében. Jóllehet a Spiró György által nagy rutinnal megírt Thomas Mann-adaptáció csak szerény mennyiségben tartalmazott a mai magyar valóságra utaló elemeket, a rendezés és a színészi játék sikerrel közvetítette azt a gondolatot, hogy az emberi naivitás és jóhiszeműség bármikor olyan sötét, irracionális erők áldozatául eshet, amelyek minősítésére talán nem is egészen megfelelő a legújabbkori történelmünkben használt „fasizmus” minősítés. A képet remekül kiegészíthette volna a legújabb stúdiószínpadi produkciónak a találkozón való bemutatása. Sajnálatosnak mondható tehát, hogy Pozsgay Zsolt kiváló Horatio-ját technikai okok miatt nem láthatta a „regionális” közönség: legfeljebb Bischof Sándor fantasztikus Horatio-díszletének egyik-másik darabjában gyönyörködhetett a találkozó alkalmával a színház nézőtéri előterében megrendezett szcenikai kiállításon. A zalaegerszegiekéhez hasonló célkitűzés vezérelte a grazi színház vezetőit is abban a döntésükben, hogy nem okvetlenül a Vereinigte Bühnen legmagasabb művészi színvonalon álló, hanem legsikeresebb produkcióit hozzák el a három napos találkozóra. A nagyszínpadon Moliére Danáin György-ét mutatták be Peter Lotschak rendezésében. A színpadi koncepció puritán, letisztult formanyelvű Moliére-előadást állított a nézők elé, hangsúlyos monológokkal és kevés színpadi mozgással. A szcenikai elemek között nagy hangsúlyt kaptak a földművességnek olyan tartozékai, mint a szénásszekér vagy a kastélyudvart elárasztó trágya. Ebben a közegben a főhős Dandin György nem egyszerűen szemantikai problémákkal küzdött megnyilvánulásaiban, hanem annak az örök neofita tragédiának a jelképévé vált, miszerint az igazmondás képessége is a „történelmi” uralkodó osztályok privilégiuma. A graziak Franca Rame-Dario Fo: Nyolcvannál kezdődik az élet című vígjátékával mutatkoztak be a háziszínpadon. A rendező Leon Boden jól értette a vérbő olasz vígjáték commedia dell’arte-beli fogantatását, és az előadás hamvas bájúvá sikeredett az ősi olasz népi komédia, valamint a rezignáltan keser-édes, derűsen elmúláspárti osztrák népi mentalitás elemeinek keresztezésével. Meddő fantáziálás volna azt találgatni, milyen lett volna egy új Peter Turrini-darab a graziak megjelenítésében. Két kortárs szlovén szerző bemutatására vállalkozott viszont a ljubljanai Mes- no Gledalisce. A nagyszínpadon a kiváló szlovén drámaíró, Drago Jancar Klement zuhanása című drámáját játszották Janez Pipán sok szellemes ötlettel szolgáló rendezésében. Jancar drámája 1924-ben játszódik: abban az évtizedben, amely oly nagy lendületet adott az európai avantgarde-ok és oly nagy távlatokat nyitott az európai gondolkodás számára. Főhőse, Klement, ennek a „lendületnek” megfelelően száguldani, sőt, egyenesen repülni szeretne, akárcsak Ikarusz, s ezzel a vágyával mitoló1128
