Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Frenkl Róbert: Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem
FRENKL RÓBERT Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Nehéz lenne nem személyes hangon kezdenem az elmélkedést az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemről, a szervezet húsz éves jubileumán. Hiszen nemrég a Kossuth Rádióban is elhangzott (Bagoly, Győrffy Miklós interjúja) Bárczay Gyulának, a Szabadegyetem jelenlegi elnökének nyilatkozatában, hogy 1978-ban első magyarországi előadóként részt vehettem az évente megrendezett akadémiai napokon. A bregenzi erdőben, Damülsben (Ausztria), a hagyományoknak megfelelően május első hetében került sor a konferenciára. Minden évben egy-egy fő téma határozza meg a Szabadegyetem programját. 1978-ban az identitás kérdésével foglalkoztak, a „Kettős szellemi erőtérben” fő téma alapján. Azóta még négyízben lehettem jelen az akadémiai napokon — 1979, 1981, 1986, 1989 —, így csak utólag tudom igazán értékelni a tényt, hogy 1978-ban két előadással is szerepelhettem. Maga a meghívás, találóbban az előkészítés, a szervezés Szépfalusi Istvánnak, a Szabadegyetem egyik alapítójának, 1969—82 közötti titkárának, ahogy Cs. Szabó László jellemezte „a diaszpróza mindenesének” (Életünk 1988/12) volt köszönhető, akihez a gyerekkorig visszanyúló barátság fűzött, amit a közös iskolai — Budapesti Evangélikus Gimnázium, „Fasor” —, illetve egyházi, a Deák téri gyülekezeti — múlt erősített, mélyített és tett a felnőttkorban állandóvá. Itt jegyzem meg, s talán jelentőséggel bír, hogy bár a Szabadegyetem nem szűkítette le tevékenységi körét az emigráció egyes csoportjaira, mégis a tagság zömét az 56-osok, közülük is elsősorban az egyházak vonzáskörében is lévő értelmiségiek alkották. Ugyanakkor a mozgalom két meghatározó lelkész személyisége, Bárczay Gyula református esperes, (Therwill, Svájc), Szépfalusi István evangélikus lelkész (Bécs) — nem 1956 októbere kapcsán került Nyugatra. Emberi, politikai, érzelmi azonosulásuk mellett, vagy éppen azért, ez a tény bizonyos mozgásteret jelentett számukra, részben a tagsággal, méginkább — és ez mondanivalóm lényege a hazával, a hazai értelmiséggel kapcsolatban. Az Osztrák Olimpiai Bizottság 1978 tavaszán a válogatott keretek edzői és orvosai részére tartandó sportélettani előadásra hívott meg. Ez adta az ötletet, hogy részt vegyek Damülsben az akadémiai napokon. Előadásaim címe: A testkultúra jelentősége a kettős kultúrából adódó pszichofiziológiai problémák megoldásában és A görcs egyéni és társadalmi következményei voltak. Előbbiben a sport szerepéről, utóbbiban az idegenben élés pszichoszomatikus problémáiról volt szó. Már a körülményekhez, az akkori hazai és kinti helyzet jellemzéséhez tartozik, hogy a programban mindkét előadás címe után ez állt: az előadó az Osztrák Olimpiai Bizottság vendége. Miért? Előadásaimat magas szinten egyeztették, illetve engedélyezték. A magyar sportdiplomácia nagy nemzetközi tekintélynek örvendő vezetője, a felejthetetlen Dr. Csanádi Árpád és a későbbi kancellár, az akkori kultusz- miniszter Franz Sinnowatz, akihez hozzátartozott a sport is, áldásukat adták előadásaimra. Nem a hivatalosság előtti titkolózás szülte tehát az ötletet, utólag sem lenne érdemes növelni e tény jelentőségét, egyszerűen mindenki úgy vélte, jobb a békesség, ne akadjon fel lehetőleg senki azon, főleg persze Budapesten, hogy a Magyarok Világszövetségével kapcsolatot nem tartó, emigráns szervezetben pesti egyetemi 1122
