Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Monoszlóy Dezső: Japán szerelem (novella)
egymáshoz, suttogja az asszony. Nem igaz, tiltakozik szenvedélyesen a fiú, mi mindig jók voltunk, akkor is, most is. Mi örökké fogjuk egymást szeretni. A parányi ablakon mintha most bekukucskálna valaki. Talán a rosszban sán/td- káló Susanoo? A fiú ijedten felül a szalmazsákon. Kifelé bámul, a brekegő békák dalárdája felé. Az is lehet, a sokszobájú élet rázkódott össze benne figyelmeztetőn. Pedig honnan is gyaníthatná, hogy minden későbbi szerelem egy rezdülésig az öreg halász szobájába is beles majd. Ki az? Kapja magára blúzát az asszony. Senki, mondja a fiú, senki, és az asszony ölébe hajtja a fejét. Most váratlanul szomorú, holott semmit sem tud a benne épülő szobákról. Arról a mondatról sem, amit sok-sok évvel később másik ‘asszony mond neki, akit szintén (nagyon fog szeretni. Nem bocsójtom meg neked, hogy szerelmünk kezdetén sohasem kísértél haza. Vajon miért mondja ezt? Hiszen |ez még napos szoba, valahol a második emeleten. Hát ez a mondat meg melyik szobához tartozik? Ki akart megtámadni megint, a kéményseprő vagy egy bernáthegyi kutya? És mi köze van ennek a mondatnak az öreg halász házához? Ez már egy sötét mansarde szobához tartozik, valahol az élet vége felé. Tele van szomorúsággal és kétséggel. Legfeljebb a szánalom rezdülése, amely mégis innen a tópartról szippantott magába annyi fényt, hogy egyáltalán kimondhatóvá váljon. Onnan vette a fényt, ahol még -azt lehetett hinni, egyetlen boldogsággá morzsolható az ellet és nem apró morzsákból kell kínlódva, utólagosan összerakni. A fiú mit sem tud erről a házról, a saját jövőjéről, inkább a jeden boldogsága riasztotta meg, az, hogy ezt sohase szabadna elveszíteni vagy elvenni hagyni. Az asszony valószínűleg jóval többet sejt az él-várhatóról, a még -megélni muszájról, de ő se tud mindent. Arról a szobáról aligha tud, ahol fázósan, öregen, jóval -a férje halála után a fiúra gondol, s -a férjére is, akinek megbo- csájtott és aki talán szintén me-gboosájtott neki. Még sohasem voltam -ilyen szobában, lelkendezik a fiú. Én sem, mosolyog az asszony, s a fiú sűrű haját simogatja. Ez sohasem fog kihullani. Szerettél már valakit? Nem, senkit, -csak a szüléimét meg volt egy kutyám, komand-orkutya, Pajtinak hívták. A lovamat is szerettem, de az már megdöglött. Ez így durván hangzik, szeretne igazítani a kifejezésen, de rájön, ő úgyis csak iáé asszonyra gondol, s nevetséges dolog volt idekevemi kutyát, lovat és szülőket. Az asszony mosolyog, örül, hogy szülőkön kívül csupán állatokkal kell osztozkodnia. Mondaná is, de észreveszi, a fiú újra kívánkozik. Talán most nem fogja úgy elsietni. Dániel, ne (olyan hebehurgyán. De ahogy a nevét kiejti, m-árits -elindulnak a zuhatagok. És a fiú ismét lelkendezik. Én voltam az első? kérdezi -az -asszony. Köziben arra gondol, hátha az európai férfiak mind így szeretkeznek. Nem, mondja pániéi, de -a többiekről nem érdemes beszélni. Tudod, engem hamar elcsábítottak a nők. Ezt komoran magyarázza, tö-prengően néz maga -elé. Ezen derülni is lehetne, de semmi esetre sem láthatóan, az megsértené a fiú önérzetét. Azért történt így, folytatja Dániel, egyszuszra szeretné elmesélni az életét, mert mindig idősebbekkel barátkoztam, nem is voltam sohasem gyerek, csak egészen kis koromban. Az szép, lerősöködik az asszony, hogy olyan fiatal vagy, valójában már szeretné, ha nem így lenne. Dániel sem akar a saját fiatalságába belenyugodni, egyik barátnőm, anyám volt iskolatársa, aki -a teozófiai társaság tagja, idősebb lelki testvérének nevez. És a tanulás ? Ezt -az -asszony szúrja közbe. Ah, fintorog Dániel, az osztályban én vagyok az első, de ez szóra sem érdemes. Osztálytársaim félig kamaszok, velük nem lehet komoly dolgokról értekezni. Ök legszívesebben disznólkodnak, de az ilyesmiből az ember előbb-utóbib kinő. Disznól- kodnak, iezt hogy érted? Az egyik srác például -arra vág fiel, hogy féllábú utcalánnyal szeretkezik. Engem nem érdekel az ilyen piszkosság, az már úgyis 1115
