Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Monoszlóy Dezső: Japán szerelem (novella)
MONOSZLÖY DEZSŐ Japán szerelem A Berlini Nemzeti Galéria alagsorában Pierre Bonnard nagyméretű képe előtt idősebb úr áll. A buján festett kert sejtelmessége eltakarja előle a részleteket. Vajon mi lett a Terrasse családból? A húsos levelek árnyékából árad ez a kérdés? Elmélyültebben aligha lehet tűnődni ezen, néhány méterre tőle japán turistáknak szemüveges, nyúlánk férfi, éles tenor hangon Braque kubizmusá- ról magyaráz. Az idősebb férfi a Bonnard képre mered, tudja, nem szabad jobban megközelítenie, ha túllép a félméteres távolságon, megszólal a riasztócsengő. De nem az szólal meg, a szemüveges turistavezető hangját archaikus szózat harsogja túl: A ROHANÓ FOLYÓK ÖRVÉNYÉBEN A MAGAS ÉS (ALACSONY HEGYEKRŐL ALÁZÜDULÓ VÍZESÉSEK ÁRJÁBAN LAKÓ SEORIT- SUHIME ISTENHEZ FOHÁZKODJUNK HOGY A TISZTÁTALANSÁG A VÉGTELEN TENGER HABJAIBA VÉSZÉN ONNAN NYELJE MAGÁBA AZ ÁRAPÁLYOK MILLIÓ TALÁLKOZÁSÁBAN A HULLÁMJÁRÁS MILLIÁRD VÁLTAKOZÁSÁBAN HAYAKITSUHINE ISTEN S RÁNTSA LE AZ ALVILÁGBA AZ IBUKIDÓBAN TANYÁZÓ IBUKIDÓ NUSHI ISTEN AHOL HA- AYASUPAHIME SEMMISÉGGÉ VÁLÓ DARABOKRA ZÚZZA. Kihez tartozik ez a kívánság? Megfejthetetlennek látszik. A festmény árasztja magából, a falakból jön, vagy a japán turisták irányából? A festményhez nincs köze, bár ez most hirtelen átalakul. Elsompolyognak róla a Terrasse család tagjai, új személyek vonulnak a levelek alá. Egy pillanat, s az előbbiek elbújnak a házban, az új szereplők mögé. Szőke fiú a tavat és a tegnapi vihartól összekócolt nádast figyeli, törékeny asszony hadiad a mólón. Úgy halad előre, mintha a fiút még nem vette volna észre. Pedig mindössze néhány méter a távolság kettőjük között. Tegnapelőtt annyi sem volt, a szerelem köve közelében, a trapézalakú hegy tetején ültek, s a szájuk szelíden összeért. Az asszony akkor azt mondta, nem történhet több ennél a csóknál, régebbi életükben vétettek a tisztaság törvénye ellen, ebben a mostaniban nem hajolhat egymáshoz a sorsuk. A fiú is mormol valamit, de inkább az asszony szavait hallgatja. Örül a csóknak, s egyben szomorúvá teszi a benne feszülő, reménytelennek ítélt bizakodás. Kettőjük hangulata alatt lapulhat a sokféle istenséghez zarándokoló kívánság? Vagy a festmény sárgászöld színei sugározzák? Fel-felcsobban a tó, ugrándozó halak mozgatják a vizet, gázló madarak zörgetik a nádast, beljebb pézsmapockok szaladgálnak. A fiú tekintetében is ez él, ha nem is ilyen részletesen. Tarkójához azonban az asszony léptei egyre erősebben, egyre parancsolóbban hozzátapadnak. Az asszony léptei megtorpannak. A sekély vízen könnyű átgázolni, a fiú máris az asszony előtt áll. Egyik kezével a móló fakorlátjába, másik kezével .az .asszony karjába kapaszkodik. Nekünk nem szabad találkoznunk, mondja az asszony. Miért nem, kérdezi a fiú. Én sohasem éltem azelőtt. Ezt az utóbibi mondatát visszaszívná, ennek a titokzatos nőnek az oldalán előbbi élete is tele lehetett izgalommal. Nem éltem azelőtt, ismétli makacson, egyben reménykedőn, hátha mégis. Az asszony nem válaszol1, a házak felé néz, ahol a későn kelő 1112
