Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Koppány Zsolt: Szavak és szenvedélyek (Vallás és hitvallás, szeretet és művészet; beszélgetés Vészi Endrével) (interjú)

beriségért feszíttetett meg. A mai alkotó, a kreatív ember valahogy nem ezt próbálja akaratlanul is tenni? Nem keresztvivő ő is?

Az emberiség helyett azokat az embereket óvja meg a még több szenvedéstől, akik a közvetlen szellemi és fizikai környezetében vannak; eleve elrendelés lenne tehát?

Krisztus földi helytartói vagyunk mindannyian, különbözők. Ugyan keresztek helyett csak szálkákat cipelünk, de több sebből vérzünk, mert nekünk a szálka is gerendának tűnik. Óriási a restanciánk. Kellenek hát azok a bizonyos pacsirták? Daloljanak?

Az előző kérdés kapcsán már megfogalmaztam a véleményemet a művészet emberi természetéről. A továbbiakban még élesebben kell kimondanom, nem értek egyet azzal a kérdéssel, amely szerint az íróság egyszerűen az elmebajok egyikével lenne azonos. Azt sem hiszem, hogy az olvasók, vagy a remélt olvasók többsége a félbolond státusszal tisztelné meg az írót vagy a költőt.

Még csak röviden annyit: az irodalom többezeréves nagyszerű folyama, és az emberi történelem egymáshoz viszonyítva is azt tanúsítja: az író nem képes megváltani az emberiséget, s éljen bármily forró hivatástudatban is, csak a kérdező, a figyelmeztető, a felkiáltó szerepére vállalkozhat. Ilyent értelemben sem csekély a felelősség, ami reá hárul, ám ezt nem tetézheti krisztusi illúziókkal. Humánumának egyik legfontosabb jellemzője a szolidaritás a megalázottakkal és megszomorítottak- kal; hogy protestáljon olyan ügyben is, amelyeknek a tisztázását az általános jogrend nem képes magára vállalni.

(1987)

1106