Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Koppány Zsolt: Szavak és szenvedélyek (Vallás és hitvallás, szeretet és művészet; beszélgetés Vészi Endrével) (interjú)
tek el, s leljétek meg magatokat; és csak ha valamennyien megtagadtatok, térek vissza hozzátok.” Én azt hiszem, ez csak felnőtt, egészséges emberekre vonatkozik. De mit tegyen a gyermek? Az örök tanítvány? Ha tisztelem a másikat, biztos, hogy önmagamat nem ismerem eléggé? Induljunk ki a Nietzsche-idézetből: tehát attól a feltevéstől, hogy valaki örökké tanítvány marad, úgy ragaszkodik a mesteréhez. Az ember életében a mesterek kiválasztása is valójában a fejlődés mutatója. Hogyan fejlődik az emberi intellektus, a művészi ízlés, a költőben, íróban. Amikor én versírogató kezdő voltam, tehát 14— 15 éves koromban, azokban az években a démonikus nagy mester Ady Endre volt, aki szinte pusztító erővel hatott a követőire, hogy ezt a kemény meghatározást mondjam, pusztító volt ez az erő azért, mert követhetetlen volt. Ady fellépését, nyelvét, eszköztárát abban az új szecesszióban, amit hozott, s amely korának része volt, nem lehetett követni, s ha valaki megpróbálta, abból dilettantizmus lett. Mégis: rengeteg követője volt. Én magam is írtam egy sor rossz Ady-utánzatú verset, anélkül, hogy képes lettem volna átvenni azt, ami benne óriási. 15—16 éves koromban például rengeteg halálverset írtam, Ady nyomán. Ami természetesen azt is jelenti, hogy rossz versek születtek, mert belső indíték, és szorongattatás nélkül kifejezetten az utánzás körében születtek ezek úgy, ahogy egy fiatal lelkére hat imponálóan és földolgozat- lanul egy lángész haláltudata. Ha az elmondottakon gondolkodom, azt a kérdést kell föltennem, mitől lesz a költő költő? Mikor mondhatom magamról, hogy költő vagyok? Akkor, amikor a saját belső drámai szerkezetem lép működésbe, amikor a saját konfliktusérzékenységem válik olyan sebezhetővé, hogy a magam hangján kell tiltakoznom vagy följajdulnom, vagy akár formátlanul kiáltoznom, amikor tehát van valami mondanivalóm önmagámról — a világ számára. Ez az, ami az újatmondás- nak a lehetősége. Hogy az ember saját magában fedezi fel az emberit és az embertelent, a zsarnokot és az áldozatot. Az én mesterem, akit úgy tartok mesteremnek, hogy költőként lehetséges volt önállósodnom tőle, de elszakadni az ő körétől nem akarok és nem tudok mindhalálig, József Attila. Amit ő fedezett föl újat a magyar költészetben, az a korszak amit ő nyitott meg, az hatott rám sorsdöntőén. Ahogy a legnagyobb magyar költői hagyományokat Balassitól Csokonain át Arany Jánosig, Adyig szintetizálni tudta egy nagy, modern világélményben, ahogy költészetté tudta emelni a nagyipari látomást, a külvárosok képének a látomásait, a kiszolgáltatott tömegek jelenléteit, ahogy eggyé tudta olvasztani ezt az apokaliptikus világlátományt a magyar láto- mánnyal, ez tette őt eredendően és utánoz,hatatlanul az új korszak legnagyobb magyar költőjévé. Vargas Llosa említi, hogy kétféle irodalom létezik: a vertikális és a horizontális, ö magát az utóbbihoz csatolja. Vajon melyik a jelentősebb? Gyertyaszál a kated- rális oltárán, amint megvilágítja valamelyik vértanú-szent arcát, vagy csak egyetlen ráncát, vagy a lobogó tábortűz hatalmas pusztaság közepén, amelyet mindenki körüláll, van aki melegszik mellette, van aki csak távolról nézi, s a látvány azt az illúziót kelti érzékszerveinkben, hogy az a tűz nemcsak világít, de melegít is... ? Nem tudom, pontosan idézed-e Vargas Llosát, én mindenesetre képtelen vagyok ilyen geometrikusán kettéválasztani a művészet természetét, hogy egymásnak alárendelt építkezéssel valósul-e meg a művészi alkotás, vagy éppen „mellérendelt” alakzatban. A számomra fontos, sorsdöntő művekben én ilyen tiszta példákat nem tudok föllelni, mert a nagy grandiózus alkotásokban; a tolsztojiban, a dosztojevszkijiben, a Victor Hugo-iban, a Thomas Mann-iban, a kafkaiban a nagy, népes mozgásból kiemelkedik egy-egy röpke emlékezetes figura; a Háború és béke hatalmas eposzából egy Natasa, egy Andrej herceg, már nem is beszélek a Dosztojevszkij-művek emlékezetes figuráiról, s holott tömegekből emelkednek ki, válnak mégis — hogy ezt 1102
