Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Koppány Zsolt: Szavak és szenvedélyek (Vallás és hitvallás, szeretet és művészet; beszélgetés Vészi Endrével) (interjú)
KOPPÁNY ZSOLT Szavak és szenvedélyek VALLÁS ÉS HITVALLÁS, SZERETET ÉS MŰVÉSZET; BESZÉLGETÉS VÉSZI ENDRÉVEL Gyári munkás voltam, amikor életem első kortársi verseskötete a kezembe került: a Teljesség igézetében című verseskönyved. Elbűvölt ez a líra, s arra késztetett, hogy megismerjem írójának életét, lelki kapcsolódásunk metszéspontjait. S valóban. A valamikori vésnökinas lelke ugyanúgy egy nem munkás lelke volt, munkás környezetben, mint az enyém. Lehet-e — a szó valódi értelmében — munkás; költő? Elöljáróban annyit: a kérdéseid érdekesek, igyekeznek mélyre hatolni, természetesen; de érzésem szerint — ezt nem pejorative értem — erősen elméletiek. Ezért túlságosan végletesek, ezen azt értem, hogy nem differenciálnak eléggé. A kérdések föltevésénél ez talán nem is baj, mert arra kényszerítik a válaszadót, hogy ő maga igyekezzék a két végletpont között árnyalni, részleteket megvilágítani, s így kifejteni a véleményét. Az első kérdésedben, amelyben nagyon megtisztelőén beszélsz egy régebbi olvasmányodról, a Teljesség igézetében című válogatott verseskötetemről, úgy fogalmazol, hogy van-e munkásköltő, létezik-e ilyesmi? A kérdés az én pályámból indul ki, az én példázatomból, hogy emelkedetten fejezzem ki magam; valaha vésnökinas voltam, majd segéd, ennek természetesen nyoma maradt a költészetemben, azonkívül itt-ott, ilyen irodalomtörténeti általánosításokban — amelyek nem nélkülözik a hitelességet — hozzákapcsolnak engem egy bizonyos életszakaszomban az úgynevezett munkásköltőkhöz. Ez a probléma, hogy munkásköltő, nem munkásköltő, nem foglalkoztatott engem túlságosan mélyen sohasem, mert azt a deklaratív kijelentést, hogy valaki munkásköltő, netán Tolsztoj esetében grófi epikus regényíró én nem tartom eléggé komoly dolognak. Soha nem használtam föl cimke módjára azt, hogy munkásköltő, vagy más ilyen kitüntető, vagy beskatulyázó megjelölést. Tehát: szerintem nincs munkásköltő, kirekesztő vagy kitelj esítő értelemben, viszont az ember bizonyos eredendő élményeket magával hord és cipel egészen a haláláig. A gyerekkor, a kamaszélet, a szülői ház, a környezet, amelyben nevelkedett, város, vagy falu, táj, a társadalmi helyzet, szegénység vagy gazdagság, a küzdelem a műveltségért, vagy az alulmaradás ebben a küzdelemben ez mind-mind sorsdöntő az ember életében, mégse fogalmazódhat meg egyik tényező sem valamiféle védjeggyé, bélyeggé. A kezdeti élmények sorsdöntőek ugyan, de azokból egy életen át művészileg megélni lehetetlen. Az ember továbblép, a horizontja tágul, az ízlése bonyolultabbá válik, a keresései szerteágazóbbak lesznek, s aztán már az lesz a kérdés, hogy milyen mértékben képes az embert befogadni, nem azt mondom, hogy az emberiséget, mert az túl sok, csak az embert, aki ilyen vagy olyan mértékben az ellentmondásaiban, magában foglalja az emberiséget is. Boldog lennék, ha mesteremnek tekinthetnélek, bár én még a tanítványt titulust sem érdemiem meg. De mit ír Nietzsche o tanár-tanítvány viszonyról? „Rossz hála a tanító iránt, ha mindig tanítványok maradtok. És miért ne tépdesnétek az én koszorúmat? (...) Tiszteltek: de hátha egy napon e tisztelet megdől? Vigyázzatok, hogy agyon ne sújtson benneteket egy bálványkép. (...) Még önmagatokat nem kerestétek volt: és megtaláltatok engem. így tesz minden hívő; ezért ér oly keveset minden hit. (...) De én most azt ajánlom nektek, hogy engem veszítse1101
