Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Fekete J. József: Hadiállapotban (Lantos László verseiről) (esszé)
költői alapállást fogalmaz meg: szenvtelenebbül és szemtelenebbül a megszokottnál, jó adag öniróniával, de legalább ugyanannyi rátartisággal. Ilyen és hasonló veséző- kiveséző gondolatokat találunk benne: „Nem akarok költöcske lenni, ezért írásaimat rejtegetem. .. .megvetem a gonosz szavakat és kaméleon szövegeket. Nem hiszek ezeknek a cinkos fegyverhordozóknak; a fantazmagóriák, gőgös gondolatok jellemtelen szolgáinak. .. .Témáim — unalmas, silány, szégyellenivaló esetek. Bizony, nem a vasár- és ünnepnapok idején születtek, A zélet nagy. Románca nem hat meg, így csak a bogarakról tudok írni, a fejemben. .. .méltán tarthatnék igényt közmegbecsülésre és jutalmakra. Nagyon szerény vagyok .. L. L. verseinek zömében poétikai, pontosabban arspoétikai kérdésekkel foglalkozik, mint például a (fakírok) és a (ha-ha) címűekben. Elveti az ún. költészeti témákat, saját poétikáját nem határozza meg közelebbről — az mégis kiviláglik, hogy a többször proklamált „túlzottan érzéketlen”, fakír-költészet mégse az ő világa, önmaga is megállapítja: „... ilyen racionális lelkesedéssel nem lehet remekműveket alkotni.” (a dolgosoknak) A racionális ember kénytelen szembesülni a valósággal, rádöbbenni, hogy — minden igyekezete ellenére — mégis érzelmekkel megvert teremtmény, és ilyenkor belopakodik a versekbe a régi szerelem: (régi szerelmekről), (a szerelem kíntornái); felsikolt a lélekben az elidegenedés: (halálról), (déjá vu); ilyenkor lesz a Közvetítőből — Lírai Költő. Erre kényszerítik és kötelezik (ezerszer megtagadott) érzelmei. A lírikus alkat azonban nem kötelezően lírai versekben szólal meg — L. L. esetében különösen nem így van, ha a lírai megnevezés mögött valami hagyományosat, tra- díció-f eltételezettséget sej tünk. „Hajdani maskarák tánca a gödör körül; és szabadosságba és különcségbe tévedt szerző gúnykacaja. .. .az aberrációk világában ne várjátok, hogy a művészet szűz, bájos és hamvas legyen.” (a széplelkeknek) Ebben a világban a költő már nem keresi a szépet, hanem „szimatol, veszteget és fülel”: nem verset ír, pontosabban nem-verset ír. Az elveszett (pusztuló, pusztulásra ítélt) világ keresése közben — mert tulajdonképpen ez a versek átfogó motívuma, vagy ha úgy tetszik, üzenete — nem tud kellőképpen érzelemmentes maradni. Képtelen megvalósítani a fakír-költészetet, képtelen az érzelmek kikapcsolásával pusztán az értelemre hagyatkozni. A tomboló emóciók és a fagyos intellektus harcából munkái egy részében az előbbiek kerülnek ki győztesen. Ilyenkor emóciói árnyalatlanul törnek felszínre, látványos gesztusokban manifesztálódnak demonstratív verseiben: „A művészet nem, egy kiló, marhahús. Ezt nyugodtan állíthatom. .. .A mű-vész csontváza eladó!” (a szatócsokhoz) „Kialakul majd, remélem, egy vérszopó nemzedék, mely megrészegedve átharapja a kor ütőerét, és nagy lakodalmi torát megüli a halállal.” (déjá vu) 1093
