Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Fekete J. József: Hadiállapotban (Lantos László verseiről) (esszé)
FEKETE J. JÓZSEF Hadiállapotban LANTOS LÁSZLÓ VERSEIRŐL Több ízben hallottam már Lantos László verseit a szerző saját előadásában, üvöltő szaxofonszó mellett, amikor az emberi hang, a szó eltörpül. Akkor úgy véltem, ezeket a költeményeket olvasni is lehet. Most, a kéziratát forgatva, szöges ellentétben álló következtetésre jutottam: a fellépések ismeretének hiányában alig hihető ezen darabok előadási lehetősége. Sem ez a paradoxon, sem a látszólagos lehetetlenséget feloldó lantosi képesség nem alapvető fontosságú, különösen a versek értékelését, megítélését illetően. Költészetének befogadói megközelítésében azonban mégis jelentős szerepet játszik: jobb és teljesebb betekintést biztosít a szerző eszmei-esztétikai világába. Szinte önkéntelenül adódik a hasonlat a középkori trubadúrok és a verseit zenekíséret mellett előadó L. L. között. Csakhogy nyolc évszázadnyi korkülönbség van közöttük, ami a hangjukon érződik meg. Szerzőnk ugyanis e nyolc század eredményét a sorvadásban, a korcsosulásban, a csökevényesedésben látja; negatív empíriáról tud csak szólni, és mondandóját ritkán rejti virágnyelvbe. Nem találja helyét a világban, kizökkent az életből, sőt szembekerült vele, magánéletében és költészetében egyaránt — mint ahogy az a lírai alkathoz „illik” is. Vagy ahogyan Szilágyi Ákos jegyezte fel a lírai emberről: „Képtelen berendezkedni az adott világ normái, rendje, kritériumai szerint, képtelen megszervezni életét, képtelen rá, hogy a maga módján belesimuljon a normális világba, vagy kicselezze azt: állandó hadiállapotban áll vele.” Ezt bizonyítja életrajza, ezerszálú, kapkodó érdeklődése, felajzott intellektusa, céltalan helykeresése, tudatos munkanélkülisége... Költészete is a lírikus felé közelít. Motívumait, prozódiáját, alkotói magatartását illetően nem állítható, hogy gyö- kértelen lenne ez a költészet a jugoszláviai magyar irodalomban — kollektív háttere azonban nincs; nem tartozik semmilyen körhöz, csoporthoz, ilyen szempontból még folyóirathoz se, hogy hasonló tematikával foglalkozókkal, vagy azonos esztétikai elveket vallókkal közösen lépne fel. Ezzel szemben reflexív versei, vagy költészetének önéletrajzi vonatkozásai mégis a kollektív érzés—életérzés jegyeit viselik magukon. Munkáiban olyannyira kész tudatosítani, hogy nem pusztán magánvéleményét veti papírra, hogy igyekszik jellegtelen statisztika-géppé lenni. Megpróbál kitörni az „egyedi” béklyójából az „általános” felé, szintetizálva a számtalan egyes hangot, amit azután egyetemes lamentációvá alakít, vagy éppen a fekete lyukak tömörségét megközelítő epigrammává sűrít. Ez a szerepvállalás, a szubintelligens közvetítő szerepének előtérbe helyezése sokszor olyan nyelvi formációkat hoz létre, hogy az olvasó bizonyára felteszi a kérdést: magyar anyanyelvű ember írta ezeket a verseket? Mert ahogy a Világ romlik, úgy romlik a Nyelv is. A Közvetítő megkísérel ezen javítani, de személytelenségénél fogva csupán arra képes, hogy szótárakat lapozgatva válogasson a kifejezések között. Tevékenysége (a versek többségében) rekurzív, folytonosan visszatérő olvasást igénylő szöveget hoz létre, vagy pedig egy elidegenülő nyelvet prezentál, aminek legjobb példája a (loplop engem bemutat) című alkotás. Korántsem annyira személytelen azonban L. L. lírája — hiszen ez esteben nem is lehetne líra —, mint ahogy az az elmondottakból esetleg következtethető lenne. Már bevezető verse, a (po-etika) is ellentmond ennek a feltételezésnek, különös 1092
