Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Mészöly Miklós: Két levél (esszé)
hordunk ki, s a nyitottság, a befogadás, a mások iránti érdeklődés és kiállás erényeiben elől járunk (Bartók). Ez nem mond ellene annak, hogy közben egy pillanatra se feledkezzünk meg értékeinkről, érdekeinkről. Túlhajtott „védelmükben” többet veszíthetünk el belőlük, mint akkor, ha nem „védjük” őket, hanem a normáinkat fejlesztjük, magasabb szintre emeljük. És nem hiszek a végletes szerep-skatulyákban sem. A mindenkori belső rezsimekkel való disputa terén persze, hogy elkülönülnek bizonyos magatartás-változatok. De ez nem jelentheti, hogy a közös, döntő kérdésekben az egyik skatulya a nemzetiérzelmi trendet szorgalmazza majdnem kizárólagosan, a másik a progresszív- általánosat — a maguk természetes kiegészítő háttere nélkül. Azaz; hathatósan, távlatosan egyik se lehet meg a másik nélkül. A merev szerep-skatulya dualizmusa végül is folytonos skizofrén közérzethez vezet a társadalmi és személyes tudatban és szétroncsolja az egymás közti disputát. (Vagy annyira példás dolog — szerepmegosztás — például, hogy a Charta óta egyik kiváló, szellemünkkel emberileg lehetetlenné vált a „közlekedésem” — pusztán azért, mert meg- kérdeztem-megkerestem aláírás ügyben? Jó, legyen szerepmegosztás — de ilyen következményekkel ?) A „harmadik út” pedig nehéz dió, mert mákony is. Szerintem ez a „má- kony” tétetett Németh Lászlóval némiképp egyenlőségjelet az adott szupremá- ciók lehetőségei közé. Holott világos, hogy egy demokratikus alapokkal, háttérrel rendelkező nyugati függőség (mégha netán erőszakos (?) szellemi, lelki, jogrendi stb. befolyásolásra szánná is el magát) — mégiscsak sokszorosan jobb történelmi sansz, mint az olyané, mely fejlődése és mentalitása okán soha ilyen háttérrel, alappal nem rendelkezett, ilyen iskolára még nem fogta magát. Parasztos egyszerűséggel: Németország bukásának biztos tudatában (illetve, ezzel számolva, mint ahogy Szárszó egészében ezzel számolt) az adott vészhelyzetben egyenlőségjelet sejtetni, s a nem-kívánatosság közös padjára ültetni a keleti és nyugati szupremáció alternatíváját; jóllehet a magyar „különút” lehetősége már eleve is csak reálpolitikai függésben volt ködvárak nélkül megfogalmazható — mindez nem vall nagy előrelátásra, objektív mérlegelésre. A teológiába oltott és internacionálisra színezett orosz nacionalizmust némiképp is hasonló lehetőségnek érezni, mint egy demokratikus hátterű és alapzaté szup- remációt... hát, hát. Nézem a térképet: hány fajta változat fér el a kapitalista szupremáció börtönében!... A bizantin-sztalinista formáció viszont alternatíva nélkül a lelkünket, gondolatainkat követelte, vagy azt, hogy tegyünk úgy, mintha adnánk — és nemcsak a zsírunkat. Amivel még a török is megelégedett (bár Recsk, Gulág, Hét Torony nálunk sem hiányzott.) Dehát vajon nem éppen a lelkűnkben, gondolatainkban van a magyarságunk? A zsírunk csak verejté- kes ráadás hozzá. Ki fenyeget hát akkor mit — és mit jobban? Íme, a nagy „kérdések”. Németh sok mindent tisztán látott, jósolt, de itt a tapintói nagyon megbicsaklottak — mégpedig a harmadik út bűvöletében. Egyrészt azért, mert még egy demokratikus hátterű fennhatóságot (befolyás-alternatívát) is veszé- szesnek ítélt egy születni remélt magyar demokrácia számára. Másrészt (némi paradox logikával) bármilyen „fennhatóság” mellett is elképzelhetőnek sejtett valamilyen független magyar utat. Ami fontos is, ha nem túlozzuk el a politikai függetlenség ábrándlistáját. Szárszó azonban fontos fogalmakat nem tisztázott ehhez. S az adott végveszély-helyzetben, például, nem arra tette radikálisan a hangsúlyt, hogy éppen a magyar társadalmi átalakulás számára menynyivel kívánatosabb, természetesebb egy európai tradíciójú menetrend és irány, (mind agrár és egyéb vonatkozásban); s hogy ehhez éppenséggel a „nyugati 1062
