Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Márai Sándor: Napló 1983

rodalmak virultak és elhervadtak Volt kegyetlenség és ínség. De a lehetőség, hogy globális mértékben lehet elpusztítani azt a civilizációt, melyet az emberiség az elmúlt évmilliók alatt alkotott, most van először. „Fiaim, csak énekeljetek.”

*

Sterne: Sentimental Journey. Kétszáz év előtt az ironikus utazó még remélhette, hogy megfigyelései, gúnyos odaszólásai érdeklődést keltenek az otthonmaradottakban. Ma ritka az utazó, akinek még ideje van útközben megfigyelni, és még ritkább az olvasó, aki hajlandó odafigyelni megfigyelésekre. Az utazás és az útirajz, mint műfaj, elhervadt. Maradt a hely-változtatás.

*

Egy irodalomtanár nyilatkozik az írásról, mint az ember közötti érintkezési lehetőség egyikének elavultságról. Az írás kezd „abnormal, obsolet” lenni — írta —, az elektronikus korszakban az emberek már csak szükségből élnek vele. Sok ember számára az írás már időpazarlás, megszokták a telefont, aztán a diktálást, a hangszalagra beszélést. A kézírás még személyes testi közeledés volt... — ma nem az többé. Madame de Sevigné ma nem írna leányának remekbe stilizált hosszú leveleket, inkább felhívná vasárnap, mert az olcsóbb. Az írás halódik, a fecsegés él.

*

Petőfi hörgése: „A Kárpátoktól le az Aldunáig / Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar.” Elkövetkezhet a pillanat, amikor a verses sort földrajzi módosítással így idézik: „A Baltikumtól le az Adriáig / Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar.” Százmillió ember üvöltése messzire hangzik.

*

A regény csak harmadik személyben igazán „regény”. Másképpen monológ vagy értekezés. De a harmadik személyes regény olvasása közben az olvasónak néha kedve lenne megkérdezni az írót: „Honnan tudja, kedves mester?” Csakugyan, honnan „tudja” az író, mit érzett, gondolt a hős bizonyos pillanatokban? Egyes szám első személyben minden elhihető. Harmadik személyben minden mesterkélt. Mégis, a regény, ha csakugyan az, harmadik személyben tökéletes. Ó, boldog Jókai, Mikszáth, Tolsztoj, Balzac, akik lelki nyugalommal, fe- szélyérzet nélkül beszéltek kiféle a hőseikből. „És Elvira akkor ezt érezte . . .” és „Jenő akkor ezt gondolta. ..” Száz év előtt még a regény beszélt; az író, mint a hasbeszélő, ártatlan arckifejezéssel ült beszédes hősei mellett.

*

Corelli: La Follia. A 17. század mélyéből szólal meg ez a zene — a sípos, furulyás, harpsychordos nyivogás, ami olyan töményen „barokk”, mint egy korabeli capodimontei porcelánfigura. Az érett stílus soha nem öregszik, ez a kissé túl édes barokk ma is üde. Csak a mindenáron „új” vénül idő előtt.

*

1006