Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Méliusz József: A Mestrénél elmaradt elmélkedés Giacomóról (vers)

bűvölés és az okosság istenáldása, istenverése, istenkísértése járta átal lelkét, eszét, csontjait, zsigereit és ujjhegyeit, még a fehér holdacskákat is a körme tövében, lehet-e reneszánsz, persze alaposan későreneszánsz figura az, akit, pláne, hogy csücsült már az ólomtető alatti kőkamrákban is, ne érintett volna meg Machiavelli szelleme? . .. Niccolo Machiavelli, aki szintén csak művész volt, mint Giacomo, s azzal foglalkozott, mondja Gramsci, „aminek lennie kell” — értsd: aminek nem kell lennie —, elvégre Giacomo is azért gyalázza a Szent Inkvizíciót és börtöneit, mert nem kell lenniük, amivel persze még nem mondja, hogy lennie minek is kell, de annyit mindenesetre példáz, hogy az emberi személyiségnek minden égi-földi hatalom ellenére, ég és pokol, napsütés és vihar ellen lennie kell, s épp ő, ez a vagány és művész ... igen, ez tetszik ki a kis regényből, ennyi — aVendégjáték olvasása óta eltelt — idő után ama írói „menekülésnek” és „mellébeszélésnek” az „akkori” regényéből, abból a hallatlan „halandzsából”, mert hát, lám, Márai, a „tündéri csibész” nemcsak a mediterrán ember hangulatait és szavait ismerte, nemcsak Velence, Mestre és az északolasz táj, a házak, a vendégfogadók, a paloták, piacok és a kertek férfiain és nőin látott át a Bolzanóig vezető, egykor kacskaringós és vad úton, de a köznép lelkén is átlátott, éppúgy, mint a hatalmas gazdagokén, a szépasszonoyk, szépleányok, a szolgák és az uzsorások álarcán is, no meg Giacomo hazája, a Velence körüli ködön-esőn is át, akárcsak a bolzanói sűrű hóhulláson; keresztüllátott azon az édes tájon, amelynek előterén hozott át, még alig múlt hete, vonatunk Firenzéből, s mindez most már az idő mögött, a halottak-napi olasz köd mögött az az édes táj, amelynek őszi, sárga fényű melege a szőlőt, az almát, az itteni, soha-sehol-oly-édes, leányemlő-formájú és vándor- cigánylány-arcbőrű körtét végleg megérleli — édes teljességgé, zamatos beteljesüléssé —, akárcsak a növényzet elbájoló és megnyugtató okker színeit, melyek mintha az ős velencei fostok képeiről lennének idelopva, a képtárakból és a templomokból a tájba, és a tájból vissza templomokba és képtárakba, a falakra, a vásznakra; és alighanem, mint a gyümölcsöket és a lombokat, a szavakat és a nyelvet is érleli, édesítve, zamattal telítve, nemcsak a fürge metrikájú olasz szót és a mondatok muzsikáját, ívét, lüktetését, de az ismerős dupla magánhangzókat is, mert hát nem vallotta-e Babits, hogy a legédesebb magyar irodalmi szók szelleme mediterrán zamatokkal van teli; mediterránul meleg fuvalmak járják átal költészetünk képeit, gondolatait, akárha Pannónia szürke fényfüggönyein, napsütötte esőfüggönyein keresztül is sós, jódos, lelket melegítő tengeri levegő áramlana, és persze, amikor ő ír verset és

S>96