Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - Csokits János: Látkép, Leendő voltomról, Kékszakáll hetedik monológja, Egy ünnepelt hazafi köszöntése, Fata morgana, Lascaux-i fohász, Egy hajótörött naplójából (versek)

Teljesség őrültje, nemcsak öledre vágyom.

Időd sem elég. Halál nélkül nincsen öröklét: ha nem halsz meg, léteddel megölsz.

Hányszor óvtalak: hűlő csillagon élsz, napfény, tánc, fuvola, bókok és tréfák között, hűlő test, gondolj a homályra is.

De te mindig a napfénybe néztél,

Most sem érted az éjfélt. Hány halál hamvából térsz vissza hozzám, fényhozó főnix?

*

Kései tavasz. Kertem ezüstje olvad. Könyörgök, vállald velem az élet halálát, én a halállal életet adok!

Érzed, hogy lüktet ereimben a jólismert csillag? Karom közt kigyúl a nap, szerelmem téged ölelő tejút!

Ha eljössz velem, átlépjük az idő határát, ehagyjuk a szélrózsa országait,

letelepszünk az éjszaka partján,

sátrat verünk a változásban

és azt mondjuk: végre itthon vagyunk! . . .

Lehelleted miért lett lassú?

Honnan e sápadtság homlokodon?

Nézz rám: megifjodtam!

Hallgaszt? Emyedő arcodra mázsás szó árnya nehezedik.

Ne is felelj. Szemeden látom: megérkeztél.