Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1-2. szám - Elek Tibor: Bertha Zoltán: A szellem jelzőfényei (kritika)

tikus, egyén és közösség teremtő szabadságát óhajtó személyes hevület, de jelenléte valójában alig érzékelhető, mert általában hasonló szellemiséget bont ki vizsgálódásának irodalmi tárgyából is. Ez azért válhat lehetővé, mert irodalmi eszménye szerint az igazi mű „mindig transzcendens vonatkozású”, „a mindenség átéléséből születik”, „a hiánytalan teljesség érintésétől, leheletétől kel életre”. Ebben pedig, úgy véli, közös az általában mereven szembeállított, legyszerűsítve népinek, illetve individuálisnak nevezett irodalmi irányzat is. Hiszen a mai fcözösségirányiultságiú, népi- mitologikus művészeti itörekvés a tradieionalitásnak egy mélyebb értelmét modellálja, mely a közösség transzcendens érdekének, ontológikumának képviseletét jelenti, tehát nem téveszthető össze a magát közösséginek álcázó, de valójában ,,a közösségi érdekképviselet önkényes kisajátításával önmagát saját hatalmi pozíciójában legitimálni akaró” szemlélettel. A személyiség autonómiáját állító művészi törekvés ugyanakkor hasonlóképpen „a műalkotás önértékének kifejezésével, a szellemi teljesítmény transzcenzusában önmagát transzcendens érték- és igazságtartalmakra bízza”. Az egyéni és közösségi autonómia, szabadság művészi megnyilvánulását Bertha közös transzcendens alapokra vezeti vissza, és egyaránt szembeállítja a transzcendenciát immanens, hatalmi rendszerré lényegítő erőkkel (Egyén, közösség, művészet). Ebben az összefügésben tartja nagy jelentőségűnek a tegnapi és a mai avant- garde-ot is. Nem a formai, poétikai nóvuma érdekli, hanem a megmerevedett, elidegenedett társadalmi szerkezetektől, szabályrendszerektől irtózó, ellenük lázadó, „a nyitott transzcendentális vagy misztikus, »személytelen« személyesség felépítését célzó”, „a mélyebb valáságtudatrla és a felszíni látvány lebontására” törekvő magatartása (Avantgarde tegnap és ma). S ebben a gondolatrendszerben kaphat kiemelt szerepet a mindenséggel ölelkező archaikus-nép i-mitologikus kultúra (Pap Gábor művészettudós előadásairól; Szőcs István könyve), illetve az olyan modern irodalom, melynek világképi hátterében mindez fölsejlik, vagy az erdélyi magyar irodalom, mint amelyben a mítoszi gyökérzatű tradíció, sorstudat, egyéni és közösségi onto- lógikum, az autonómia, a nemzeti függetlenség és társadalmi szabadság vágyával, eszményével telített.

A kötet írásai közül kiemelkedő Tamási-tanulmányok (Sors és mítosz — Szűzmáriás királyfi; Léttudat és meseregény — Ábel) mutatják a legszínvonalasabb kifejtésben a fentebb vázolt szemléleti elemek szerves egységét, alkalmazásának érvényességét, miközben igen alapos irodalomtörténeti kutatásról, elméleti ismeretekről is tanúskodnak. E két írás nemcsak szembesíti és összerendezi a vonatkozó szakirodalmat, nemcsak új és eredeti „Szempontok Tamási Áron világképéhez” — mint közös címük je-lzi —, hanem a világkép, műfaj, stílus, nyelvezet és szerkezet együtt- láttatásával Tamási művészetének minden eddiginél igényesebb értelmezési kísérlete.

Mellettük az Öröklét című Weöres Sándor versről szóló írás („múlónak látszik és örök”) szemlélteti leginkább Bertha Zoltán sokoldalú műelemző készségét. Weöres lírája a mitikus lény egű filozófiai költészet szerves folytatójaként izgalmas számára, s a versben maga is ihletettem tárja föl a mindenség átszellemült megkomponá- lásának technikáját. Néhány írásából viszont hiányzik, igaz főként a rövidebb, kritika-tér jedelműekből, a szárnyaló kijelentések mögötti mélyebb elemzés. Pontosabban, mintha a szerző a szemléleti horizontok, a világképi háttér jellemzését, értelmezését (amiben egyébként rendszerint remekel) előnyben részesítené az esztétikum forrásának keresésével szemben. Résziben ezért is csúsznak e cikkek az esszé irányába, s talán ezért is hiányzik olykor a kritika hangsúlyos mozzanata, az értékelés. Bertha e kötetébe szinte csak azokat az írásait válogatta be, amelyek az eszményeinek megfelelő kiemelkedő teljesítményekkel foglalkoznak, így azonban nem tudhatjuk meg, hogy szemlélete, hangsúlyozott szempontjai, hogyan szolgálják a műbírálatot, ha gyengébb esztétikai megformálás kíván hasonló ideológikumof hordozni. A mű vagy életmű vizsgálata során a pozitív hangütés, a kezdettől emelkedett hangnem, az egész értelmezésébe oldott (méltatás esetenként elfedi a szerző elől a kisebb egységek differenciált értékelésének lehetőségeit.

összefüggésben az előbbiekkel a kritikusi nyelvezet is inkább esszéíróra vall. Általában lírai emelkedettség és filozofikus átszellemültség ihleti, „személytelen” sze87