Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 9. szám - Vasadi Péter: Egy " bús lovag" öregjei (kritika)

vagy létrejönnek kitűnő versei (Csíbor Juci néni, Vén Dsuang Szi a borospohárba, öreg Varjas, Philemon monológja, Doctor Senex filozófus).

Nem a gúny, nem iá megszégyenítés szándéka vezeti tollát, amikor ironikus föl- hanggal és olykor Szélsőséges, hobós, hóbortos vagy fanyar, kocsmaszagú szavakkal ír ezekről a foszló, foszlékany életekről. Hogy néha fölvihog vagy kajánikodik? Az ember nem előírásszerűén szeret. Nem receptre rokonszenvez az emberekkel. Hanem ahogy tud. Ahogyan ítélik tőle. Sajátlagosan, hogy úgy (mondjam, önmagát legkevésbé sem vonva ki szeretetéből. Míg másokkal kínlódik, kínban van maga is. Míg bepöndörítve kíséri haza a bepöndörülteket, maga is szédeleg. Marsall László szavai nyomban megtermtik költészetének flóráját. Ennek a költészetnek — és ezeknek a szavaknak — a nyers életesség, a realistává lett látásmód lírai szeszélyei vagy inkább szuverenitása, és mindig a vers egészét érintő, váratlan elmozdulások a jellemzői.

Jelzői, szókapcsolásai ta-lálóak, tapasztalati hátterük van: „Büdös, 'mint a rókalyuk” (A boros öreg); „pölyhöt csippentek” (Mariska néne mondogalódása); „pohárka ocsondókkal” (Czövek Erna). Igéi nemcsak plasztikusan festik a 'történést, hanem mintegy hozzá tördelődnek. Három sorban ezek az igék követik egymást: „visz- szakérődzi ... őröl, eimorzsikál... elnyel... én töpörödöm?” (Mariska néni együgyű példázata). Eltekintve a testi dolgok biológiai egy értelmétől, az ilyen — esetleg meglepő — sornak az ad igazat, hogy egy jó legyintés igencsak belefér minden öreg- sorsba: „Végre is három nagy lepény leszek”. Mármint ha a tetememből kisarjadt fű a tehén gyomrába kerül — s azután.

Mint „a harangozót” a harang, úgy „lódítják meg” az olvasót ezek a versek, és „tetőtől talpig” iberezeg tőlük. Van is ezekben a versekben valami kondulásszerű. Egyikben egyet üt a rejtett harangnyelv, a másikban egyfolytában, és van vers e kötetben, amelyben .messzehangzó harangjáték cseng-bong; de csilimgelésről Marsainál nem lehet szó. Húzza a dünnyögő, Bőregér-fia költő, a- szakadt, kiszáradt öreg a vers-harangjait s barátságot, hosszúságot keütve írásaival, leszámolva minden hü- lyécske romanitijcával, ibele-beletörölve orrát a kezefejébe s kezefejét a munkanadrágjába, igazi reményt, nem a szíre-szóra reménykedést, hanem a végső-fajtát, a széthuilló-testűek, a halálukban elbomlottak éleslátását villantja föl soraiban: „mikor már kék a szemem”, mondja a még ibamaszemű, „ál-lak az Ür tenyerén , mezítláb, süketen.” Nem csoda hát, hogy aki majd — Imiint „papír-repülő” — szállni akar, „Neki a Napnak egyenest!”, az különös, réteges, sokirányú, ki-kilobbanó egyszerűségével szellemtestet tud idézni, „újmódi” szagú testet (Zelk Zoltán), vagy olyat, amely képes „lebegve az ablakban” könyökölni (A tanyasi öreg), a maga lassú, tétova, mégis biztos költő-szívének fájdalom na oly érzékeny érettsége által.

Nem tudom, a Nincs odaátban úgy gondoljia-e, hogy azért „nincs odaát, nincs odaát”, mert az odaát itt van, már itt van, belefúródva, belegyökerezve a most-ba, de átível a létezésen és soha be nem fejeződik, mint a „menyasszony-fehérben'' lépegető .anya, -és a „kékes-szürkében” lépegető apa vonulása. Akár így gondolja, akár nem, az bizonyos, hogy ennek a felületén sokszor kátrányos gyűrődésű, hullámzásában i megmeredő, .majd forrás-tisztán neki-nekilóduló költészetnek a mélyén, az el- moszatosodott repedéseiben csillog egy szikrányi tiszta és éles, titokzatos és eleven elem, konokság, álom vagy valami, talán hit:

Bújtam volna ki, nekiiramodni a . . . sötétségnek, meglelni csíráját.

Most egyre fogyatkozom, és vagyok már-már mint a macska, lassacskán nincs ami visszafog, kibújhatok, átosonhatok Oda, hol titoktalan a Végső Titok, /

ahol semmi csoda, és nem hallom, mint kopognak rám a föld-morzsák,

mint dübörögnek deszkámra a göröngyök.

(Doctor Senex filozófus) ,

852