Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 9. szám - Gál Ferenc: Egy világ mintája (Marsall László költészete) (tanulmány)

pokolmisztérium-szerű jelenetben a költő magát a haliéit — sajátját — véli feltünedezni maga előtt: „Tüzet kérni elindulok feléje, / átvegyem az izzást az első mély szippantás ' utáni hirtelen bódulatot, ..., — és senki sehol, / csak terjeng füst, égett csont szaga, ... és odébb újra fölüti fejét a parázs, / az Arkturusz meridiánban vörösen didereg.” A halál vonzásával küzdő ember hangulat-dokumentumai ezek. Kiderül belőlük, hogy a hozzánk legközelebb állók elvesztésekor A rekviem megtagadásának filozófiája — egyáltalán bármilyen filozófia — érvénytelen. Az érző ember a fájdalommal kettesben marad. S ez, ha formailag nem is, lényegében, gondolataiban elvezeti a kultikus, kapcsolatteremtő halottasénekek világába.

Ennek megfogalmazása a Szemtől szemben, Marsall László egyik legjobb, legmélyebb verse. Vasadi Péter szavaival, odateszi „az ujja hegyét a lüktető titokhoz, ahol már éget”, ahol a vízbefú-lt gyermekkel keres. kapcsolatot. „Tó alulnézetből, harcsa-szemszögből. ...hasalva uszadék között, ott fent is én lebegek: homályos tükörben elmerült magamat nézem százéves, iszapos gyerek-arcot.” Döbbenetes, hogy e sorok mennyire rímelnek a Gyors már idézett zárására, a vízben önmagát néző vízre. Az elszigeteltség, az önmagába zártság rendkívüli kifejezése ez. Rendkívüli, mert borzongatóan fájda>lmas volta ellenére is szép, magávalragadó. Azután megjelenik a gyerek: „Enge|m, aki majdan ő lesz, ő is néz ' odamentről — iszapból, vízből gyúrt alak, ... összenéz két jel, vízmályi-, és légi temető. Leendő* múlandó, elmúló-lehető / darabideig egymást fürkészhető: / — felszáll egy léleg- zetnyi buborék és lassan / elsüllyed egy hajszál, vagy sebesebben egy (kő.”- Nem iszapból és porból való. Egy fokkal hígabb teremtés adatik meg csupán az embernek — s ez csak egymás mellett, szemben elhaladó pillanatnyi kapcsolatokhoz (emlékképekhez) elég. S még ennél is kevesebbre jó a kő, mely ha értelme llenne a dolgoknak, biztos, hogy ,a költő nyakára lenne kötve. Mivel azonban ez nem segítene, így csupán a gondolat merül sebesen. Ezután Marsall számbaveszi a kapcsolatteremtés, a „hídverés” elégtelen, racionális eszközeit / „az érzékszervek sorra kdézmak, csak a ványolt emlékezés nyúlik, hasad, repedez”, s a reakcióként felmerülő irracionális vágyakat: „Süllyednem kell mélyebbre s íölszálinom magasabbra: / ahol már... a magma, az ősi tűz; ... a Nap maga: két tűzfészek / zuhan egybe —; két felforrt arc egymásba ömlik, — nincs tükör —.” Figyelemre méltó, hogy az önismeret, önvizsgálat, hagyományos szimbólulrniaként számantartott tűikor, Marsallnál mindig mint a magány, az önmagából ki-, az önmagán túllépni képtelen ember jelképe szerepel. Ezt a jelentést a Szemtől szemben kísérleti iléthelyzete csak még tnagikusabbá teszi. S ha ez a tükör valahogy, összetörhető, megolvasztható, akkor talán „így lehetünk: Egy mindenki itt-ott, mindenütt, , marokra fogva alfa meg omega, örök ököl összepréselte múlt.”

Ez az összetartozás egyszerre valós, ugyanakkor lehetetlen is. Valós, amennyiben jelenünk a múltunk is, a jövőnk is, lévén az emlékeink és vágyaink is- mi magunk vagyunk. És lehetetlen, amennyiben e két dimenzió mégsem kézzelfogható. Márpedig az emberi kapcsolatokban éppen ez a testközeli érinthető jelenlét a vágyott, az egyedül kielégítő. Ennek hiánya jelenti a ciklus feloldhatatlan tragikumát, helyesebben e hiány ismételt belátása, a realitásra való újbóli irádöbbenés. Amikor az. ember már eljut oda, hogy kimondja: „Most csak egy kutyát. ' Akit megcsókolhatnék, mivel a feje, akár a fiejed, és az arca is.”

Ahogy máig hatnak József Attila mama-versei, vagy Kosztolányi „Most elbeszélem azt a hónapot” kezdetű hosszabb költeménye, úgy hatni fognak e ciklus versei is, melyek így együtt mindenképpen Marsall eddigi legmaradandóbb teljesítményét jelentik. Hatni fognak, de nem úgy, ahogy az említett költők művei. Nem népszerűén. Ennek oka pedig a megformáltságban rejlik. Szigorú, tölmbszerű versek ezek, Elhanapott, benyelt végű mondatok, tagmondatok szabják meg a. ritmust. Az elfúló beszéd ritmusát — rímteient, metruimtalant. Szabadversekét tehát, melyek olykor-olykor ráfutmak ugyan a jambusra „/ Egy csontsziilánk, haláltól visszaváltott, bőröm alatt a húsomban vándorai” /, de azután ott ás hagyják nyomban. Hogy a ritmus ennek ellenére is erőteljes, gyakran sodró lendületű, az a már említett mondattani egységek elrendezésének következménye. Gondolatpárhuzam, ismét849