Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 9. szám - Gál Ferenc: Egy világ mintája (Marsall László költészete) (tanulmány)

IV. Ebben a helyzetben éri a költőt „a kamaszkorból éppen kilépő” fia halála. Hirte­len. Logikátlanul. Brutálisan. Ennek dokumentumai A hirtelen elárvulás óráján cik­lus versei, e kétdimenziós kopjafák, nem egy, de két élet fölött, hisz „lehetetlen él­nem, mint éltem”. Rónay László írta nemrégiben, hogy „dermesztő és tragikus küzdelmet vív e kötetben az ember és a- költő. Ami az utóbbinak már-imár sike­rül — teljes egészében visszaállítani a múltat, megálmodni azt, ami volt —, azt a veszteségek teljes tudatában élő ember újra meg újra könnyes szemmel veti e.1 ma­gától ...” Magam nem érzem e kettősséget, helyesebben nem így érzem. A küzde­lem inkább az emberen belüli folyik (ez, mint láttuk, amúgy is jellemző Marsallnak a költő itt „csupán”, rendkívüli önfegyelemről téve tanúbizonyságot, lejegyez. Ez a költészet nem a költő pszichoterápiás gyakorlata. Nem az amerikai egyetemekről ki­induló, és A. Alvarez által extremizmusnak elkeresztelt irányzat kelet-európai haj­tása. Marsall nem ír(t)ja ki magából a fájdalmat verseivel — leír. A világ valós mintáit adja, saját világáét, nyitva ugyanakkor az egyetemes felé. Lengyel Balázs írta, fmég a Portáncfigurák kapcsán, hogy az igazi analízishez pontosan kellene ismerni, hogy a költő hol beszól komolyan, hol nem. A hirtelen el­árvulás óráján ebből a szempontból is archimédeszi pontot jelent Marsall lírájában. Tükrében, viszonylatában már könnyebben elhelyezhetők az előző kötetek szélső­ségesebb (nyelvi és gondolati) avantgarde elemei. Fontosságuk, súlyuk a pátlya egé­szének ázempontjából jobban bemérhető. Ugyanakkor észre kell venni azt is, hogy a halált kezdettől tragikusan, ironikus, vagy groteszk felhangok nélkül kezeli Mar­sall. Így van ez már a Vízjelek Nem térsz vissza, vagy a Portáncfigurák Rekviem barátomért és A rekviem megtagadása című verseiben is. Utóbbi látásmódja alap­jául szolgál A hirtelen elárvulás óráján ciklusnak. A halottak itt is „jelenlevő alak­zatok — a távoliét kukacfogú darálójába ( zuhantak helyett.” Akiket ismertünk, is­mer jük ma is, csupán holtakként ismeretlenek: „a tisztogatás szer / tartása — az emlékezés, az álmok, a krizantém helyett” itt tartják őket velünk. Az ember, az emberi lét leglényegét érintik ezek a sorok. A fizikai halál egyben az ember tel­jes elmúlása lenne a világból? Egyértelműen nem az. Maga a költészet, az évezre­deken át megőrzött művek, az általuk még ma is jelenlévő — hiszen ható — alko­tók is ezt bizonyítják. És így vagyunk saját környezetünk halottaival is. Az egy­fajta pszichés védelmet nyújtó, ia fájdalmat szertartásokkal klisékbe öntő s ezzel levezető formális gyász mindezt eltakarja. Azt „hogy a hálál, akár Wen-hui feje­delem szakácsának kése: nincs vastagsága , ...nesztelen siklik át az alig-hézagon, .. .s a nyoma szakadék ... és „a kés nyelén tömör jelképe a vágásnak és an­nak, amit a penge félbehasít: ezüst emberpár ölelkezik de közöttük a felolvaszt- hatatlan merő ezüst...” Vagyis fizikailag, a térben örökre elválik egymástól élő és halott, de az anyagot tekintve mégis egyek, egybeöntöttek — egylényegűek. Mindez legalább annyira bölcseleti, mint érzelmi-indulati alapokon nyugszik. Az indulatok csupán a helytelenített szokások, az „emlók-radírozás” ellen hatnak, s nem a logika, a racionális belátás ellen. És a vers, e ponton, éles kontrasztba ke­rül A hirtelen elárvulás óráján magatartásával. Mert ez utóbbi megint csak Orfeusz: vállalkozás. Ezúttal a végkifejlet már előre tudott. De a tudást időről-időre háttérbe szorítja a fájdalom, és nyomában a viszontlátás vágya, az ezt megvalósító álom és képzelet. Ez a kettősség — az illúzió s a kijózanodás hirtelen állapotváltozása — fogalmazódik meg a ciklus elején a Metszet című versben: „Fakuló arcok barátaim leendő néhai arca ... vén-ezüst feje ' egy végtelenbe futó ránc egy út kietlen hold- árokban hű kutya szájába kapja s ejti kezemet”. Akárcsak a kés nyelén, az ala­kok itt is ezüstből valók, a kapcsolat azonban pillanatnyi csupán, azután magára marad a kéz. Ugyanez a kettősség a tűnő, újra felbukkanó vízió a ciklus címadó versének alapélménye. Három szinten. Először borotválkozás közbeni visszaemlékezésből ki­nőve, egy konkrét eset leírásaként. Azután az általános felé mozdulva el. amikor a három bölcs egyikének megjelenése az élményt már a mítoszhoz közelíti. Végül egy 848

Next

/
Thumbnails
Contents