Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 9. szám - Gál Ferenc: Egy világ mintája (Marsall László költészete) (tanulmány)

kapcsolatok magas- és tetőpontjain át jutunk. Olyan tapasztalatokon és verseken át (e kettő nem elválasztható), mint az . . . Amatores te salutant himnusza a testi szerelemhez. Férfi és nő kapcsolatának mágikus, a dionüszoszi termékenységünnepekhez hasonlóan nyílt és extatikus ábrázolása ez. Csírái már a Vízjelekben is megmutatkoztak (Napforduló), s a Porcelánfigurák Utazás Emendőországba című verse is e téma körüljárása. Itt azonban már más a hangütés. Míg az első két kötetben az ironikus és groteszk megközelítés csupán a szerelem ábrázolásának egyik lehetősége volt, addig a Portáncfiguráktól kezdve ez a hang állandósul, és kizárólagossá válik. Kivételt képez a harmadik kötet Hogyan találkozhatnánk ha . . . című alkotása. Ez az öt hangra írt játék már inkább csak a képzelet általi teremtett alakokkal keresi a kapcsolatot. S amikor végre létrejön, akkor kiderül, hogy a képzelet darabkái egyesülnek, újra össze- és bezárul az én, s a magány minden eddiginél

torokszorítóbb: „Sarkon fordulok, sehol... / ...senkii — tarkóm mögött bujkálsz”.

Az, hogy Marsall mégis a „Végre légy, ha voltál és...............vagy, az arcomnak szüless meg akarom!” sorokkal zárja a művet, az arról a makacsságról, kitartásról árulkodik, mellyel a költő minden tapasztalata ellenére is a teljességet, a külső és belső világ harmonikus egységét igyekszik megteremteni. Ahogy mindig az emberi kapcsolatokkal, kapcsolatokban definiálja magát, még akkor is, ha mint az Egy világ mintája legtöbb versében, e kapcsolatok féloldalasak. Szemközt ugyanis hiányzik az ember — a másik. Valójában tehát nem is beszélhetünk kapcsolatról — és mégis: Elképzelem, hogy kislányom van. Ül a földön, egy kihullott hajszálammal játszik. Állok fölötte mint vén gémeskút és nézem. / Közöttünk irdatlan széles pusztaság.

. . . Ha valóban létezne akkor sem engem látna.” (Képzelgés álmatlanul). Elképesztő az utolsó mondat tragikuma. Hogy a saját gyerekünk se ismer(ne), hogy másnak lát(na) ő is. Hogyan várjunk akkor megértést másoktól? S ha nem várhatunk, akkor hazudjunk, hogy elfogadjanak? Azt inkább ne. Akkor már inkább válasszuk társul Diogenészt, a testét egy szál ronggyal takaró, az emberektől külön, ócska hordóban lakó, de azt önálló, szuverén világgá alakító bölcset. Marsall őt választotta, már első kötetében együtt „cigarettázott” vele. Csakhogy ő költő, nem (csak) bölcs, s mint ilyen, ember. Elsősorban az. Éppen ezért nagyon pontosan tudja, érzi azt, .amit Hamvas Béla Haljatok meg csendesen című írásában úgy fogalmaz, hogy „az individualizmus száz százalékban megbukik abban a pillanatban amikor élek, vagyis máshoz szólok, amikor beszélek, gondolkozom, szeretek, vitatkozom, kérek, elfogadok, nevetek, haragszom.” És Marsall él, vagyis megkísérli, hogy másokhoz szóljon, hogy beszéljen, szeressen. De ez a kísérlet is megbukik, ahogy az individualizmusé is. És akkor mi marad? A várakozás; „Hisz egyszer el ikel‘1 jönnie, ha késik is.” magatartása. Ez az Egy világ mintája első ciklusának (Ballada békeidőben) fő motívuma. A veszteségek számbavétele, és .az ismételt birtokbavételükre való meddő várakozás. Ami egy idő után .túlfeszíti az idegeket. Tudjuk — a költészetben leginkább József Attilától — hogy ilyenkor a tudat sokszor látomásos vágyképekkel elégíti ki .magát. Az ember az ébren álmodás állapotába kerülhet: „Elalszom mielőtt elaludnék, kinyújtom mielőtt nyújtanám a kezein. Mintha ébren botorkálnék egy alvó álmában. ... A sötétben anyámnak ütközöm — hat éve halott.” S mivel az élőn kívül a veszteségekért ugyan ki más vádolható: „Miért felejtettem el kitalálni a nyújtható világosságot, / a halála előtti végtelen napot?” Irracionális kérdések és hasonló válaszok egy racionálisan nem kezelhető helyzetben, e helyzet következményeként. Tragikus párbeszéde ez az énnek: „Vajon van-e odabent valaki? — A kérdés kérdezi akkor önmagát, kevéssel éjfél után, mikor a dűlőutokon bolyong, és váratlanul elébe áll egy sötét .tanyaház.” — vall róla a költő.

És itt nincs groteszk, se irónia. N.em jut hely Kluzsinszkynak — a korábbi kötetek visszatérő lírai alteregójának — hogy szétbeszélje, elbagatellizálja, elszóvie- celje, könnyen vegye a dolgokat. Ez (itt és most) kizárólagosan Orfeusz világa, ráadásul a deszkán már nem is emberpár, csupán ember-töredék próbálja újra és újra egésszé teremteni magát.

847