Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Radics Viktória: Az ember mélye (Kertész Imre: Sorstalanság) (kritika)

A felnőtt és a gyermek között az az egyik legfőbb különbség,- hogy a gyermekben minden, ami emberi — a sötét és a világos közötti egész színskála, a természeti és a kulturált közti rétegződés — sokkal kendőzetlenebb, nyíltabb, mint a felnőttnél. A gyermekben ösztönök, érzékek, érzelmek és gondolatok szimbiózisban élnek még. A felnőttben ezek a dimenziók szétesnek, egymást torzítják és leplezik. A gyermeki nézőpont viszont komplex és par excellence emberi. Humánus tekintetben a gyermeki tudat a legmegbízhatóbb „felvevő”.

A gyermeki lény tudata az ember mélyének legtitkosabb történéseit reflektálja.

Nevelődésünk egyik fő vonulata a nyelv- és beszédtanulás. Nem szavakat és nyelvtant, hanem frazeológiát és mondatokat, nem nyers, hanem ferdített-fordított beszédet, s ezzel együtt kitaposott gondolkodásmódokat tanulunk.

A felnőtté válás: közhelyek elsajátítási folyamata.

A regény gyermek-hősének nincs saját nyelve. Konkrét és inkonkrét idézés, függő beszéd, elsajátított beszéd (már idézés nélküli idézet) formáiban gyakorolja és kombinálja a felnőttekét. Az idézet azt jelzi, hogy ráérez a kifejezés álságára és elidegeníti magától: „a többi közt intett, ne feledjem, hogy a munkahelyemen nem csupán magamat, hanem a zsidók egész közösségét is képviselem”; „a csendőrökhöz fordult oda, az egész teret betöltő hangon megparancsolva nékik, hogy addig is, vigyék »az egész zsidó bandát« oda, ahová őszerinte tulajdonképpen valók, azaz a lóistállóba”; „azt tartotta, hogy »elhagytuk az Urat«, s ez a magyarázata a bennünket sújtó csapásoknak”. A függő beszédben használt felnőtt-frazeológia már elfogadást, vagy ahogy a gyerek mondani szokta, „belátást” — tanulást — jielöl; „ő is a sorsról, a zsidók sorsáról szólott”; „Lajos bácsi is intéttte: el kell fogadnunk Isten rólunk való rendelését”. Az elsajátított felnőtt-beszéd a felnőtté válás vágányán mutatja a fiút: „Régebben nemiigen vetítünk tudomást a szomszédságról, de hát most kiderült, azonos a fajtánk”; „Különben is, a rendőrnek végtére engedelmességgel tartozunk”.

Köves György abban a korban van, amikor a gyerek világnézetet tanul, formál. A tér, az idő, az okság menetei szerint rendezi el a világot, kipuhatolja benne saját helyét, azonosságát és másságát, kialakítja attitűdjét, magatartását.

A felnőtté fogadást az ideológiába való beavatás pecsételi meg. .

A család és a társadalom is a zsidó eszme bélyegét nyomja rá a fiúra — ellenkező előjelekkel.

A familiáris ideológia koordináta-rendszere szerint a tér, a hovatartozás tere Magyarország („mi, Budapest zsidósága”), az idő „átmeneti” („csak egy rövid, átmeneti időszakot kell még valahogyan kihúznunk”), a zsidó eszme tartalma pedig egyrészt vallási, másrészt polgári erkölcsi meghatározottságú.

A nehézségeket „Isten mérte” a zsidókra „hajdani bűneik miatt s épp ezért csak Ötőle várhatják a kegyelmet is”. A vallási erkölcs „belenyugvásra” és „áldozatos türelemre”, töredelmes elfogadásra tanít, a polgári erkölcs pedig „felelősség- tudatra”, a „gond” és a „lemondás” viselésére a „családi asztal” fennmaradása érdekében. Mindebből a „jó magaviselet”, a „fegyelmezettség”, az „engedelmesség”, a „becsület” magatartás-szabályai alakulnak ki s testáltatnak a fiúra.

A társadalmi ideológia viszont elválasztja a zsidókat a magyaroktól, örök kiűzetésre kárhoztatja őket, a zsidó eszmét pedig negatívan határozza meg, megvonva tőle erkölcsöt és jogot.

A kispolgár morális fogalmak rózsáival kárpitozza a valóságot, melyben etika már nincs.

A gyerek alap-attitűdje a bizalom és a jóhiszeműség: tágra nyílt szem, előítéletmentes befogadás. Az ellentmondások ostorcsapásaira iá sírással, émellyel válaszol. Aztán, mert ő a gyengébb, mi mást tehetne: „belát”. A kifordult világban, ahol természetes és botrányos, valós és valótlan helyet cserél az ideológiai diktatúra rémuralma alatt, a nevelődés traumatikus folyamat.

81